Kusz Veronika zenetörténész, a Zenetudományi Intézet munkatársa. 2019-ben Bolyai- és Kroó-plakettel ismerték el tevékenységét. Fulbright ösztöndíjjal az Amerikába emigrált Dohnányi Ernő zeneszerző, zongoraművész életét és munkáit kutatta. 2015-ben Dohnányi amerikai éveicímmel jelent meg könyve, idén márciusban A Wayfaring Stranger – Ernst von Dohnányi’s American Years, 1949–1960, California University Pressnél kiadott könyvének bemutatójára került sor. – Csanda Mária interjúja.

Csanda Mária: A bemutatón elhangzott, hogy középiskolás korodban, amikor még orvosnak készültél, következett egy fordulat, hogy zenével foglalkozz. Hogyan történt ez, mit szólt hozzá a család? 

Kusz Veronika: 1996-ban középiskolásként részt vettem egy kórusfesztiválon, ahol Dohnányi ErnőStabat mater című, két kórusra, szólókra és zenekarra írt kései művében énekelhettem. A darab teljesen elvarázsolt, és nagyon izgalmasnak találtam, hogy ilyen csodálatos és közben alig ismert mű és életmű létezhet. A felvételi tájékoztatóban olvastam már a zenetudományi szakról, de sem a kaposvári gimnáziumban, ahová jártam, sem a zeneiskolában nem tudták pontosan, milyen lehetőségeket rejt. Ennek ellenére a szüleim és a tanáraim – bár kifejezetten bátorítani nem mertek –, támogattak a döntésemben.

CsM: Dohnányi amerikai éveivel foglalkozol, de visszatekintesz magyarországi múltjára, mert politikai vádak Amerikába is követték. Miről volt szó?

KV: A második világháború utáni elszámoltatások során Dohnányit távollétében a szélsőjobb rendszer kiszolgálásával vádolták meg. Jelenlegi ismereteink szerint ugyan hivatalos eljárást nem indítottak ellene, a magyar zeneélet korábbi „fejedelme” azonban ezt követően évtizedekig persona non gratának számított hazájában – ezért csak az 1990-es években indult az életmű kutatása is. Bár a „Dohnányi-ügy” feltárása jelenleg is folyamatban van, és a 2019-ben induló Bolyai-ösztöndíjam támogatásával például ezzel a témával foglalkozom, bizonyosan kijelenthető: a részben teljesen légből kapott rágalmak és az azok nyomán kialakuló általános bizonytalanság Dohnányi személye körül a mai napig érezteti hatását az életmű megítélésében.

CsM: Dohnányi Ernő zongoraművészként, zeneszerzőként, egyetemi tanárként Floridában otthonra lelt, letelepedett, és öröm volt látni a bemutatón egy videófelvételről, hogy emléktáblát állítottak neki kormánytámogatással. Az angol nyelvű megjelenésből kitűnik, hogy Amerikában is fontos személy. Hogyan fogadták a Te kutatásaidat?

KV: Dohnányi amerikai unokája és örököse, Sean Ernst McGlynn – akinek középső neve is „mostoha”-nagyapja emlékét őrzi – a zeneszerző egykori floridai otthonában él. Nemcsak sok mindent érintetlenül hagyott a házban, s ettől olyan érzése támad az embernek, mintha Dohnányi még mindig jelen lenne, de rendkívül lelkesen és támogatóan áll mindenfajta, Dohnányi kutatására vagy műveinek előadására vonatkozó kezdeményezés mellé. 2005-ben ismerkedtem meg vele, amikor egy évig Floridában kutattam, s otthonában nemcsak tárgyi emlékeket, de fontos dokumentumokat is őriztek. Ezek egy részét még akkor hazaküldték velem, majd egy nagyobb egységet 2014-ben ajándékoztak a Magyar Tudományos Akadémiának, 2015-ben pedig a Magyar Állam megvásárolta tőle azokat a forrásokat, amelyeket az ottani egyetemi könyvtárba letétbe helyezett korábban. Ő mindig azon a véleményen volt, hogy ezeknek az anyagoknak itthon van a helye (a Zenetudományi Intézet őrzi a gyűjteményt), és a legfontosabb, hogy először Magyarországon kerüljön Dohnányi az őt megillető helyre.

CsM: Hogyan látod az itthoni újrafelfedezést, sikerült-e valamit ledolgozni a 40 év feledésre ítélésből?

KV: Dohnányi Ernő születésének 125. évfordulója óta, amit 2002-ben ünnepeltünk, rendkívül nagy előrelépés történt a kutatásban és művei játszottságát tekintve is. Ami az előbbit illeti: tanulmányok – például a Zenetudományi Intézet kiadásában megjelent, ma már online is elérhető Dohnányi Évkönyvekben – PhD és DLA disszertációk, könyvek születtek Dohnányiról, több kiállítás nyílt meg, s intenzíven folyik a munka újabb és újabb témákban. 2019-ben, majdnem 60 évvel Dohnányi halálát követően elérkezett az idő arra is, hogy egykori intézménye, a Zeneakadémia önálló kurzust szenteljen az életműnek. Ami a művek megszólalását illeti: szaporodnak a jobbnál jobb felvételek, és rendszeresen játsszák is a legnépszerűbb kompozíciókat – persze lehetne, és biztosan fogják is játszani a művek tágabb körét. Örömteli esemény, hogy nemrég a Pintér Dávid vezette vonósnégyes, mely Dohnányi összes kvartettjét lemezre játszotta, felvette Dohnányi nevét. Mérföldkő lehet a recepcióban, hogy egy neves amerikai kiadó megjelentette Dohnányi-monográfiámat.

CsM: A kötet nagy részét műelemzéseid teszik ki. Te mely darabokat ajánlanád még az előadóknak?

KV: Mostanában a koncertek műsorán leggyakrabban az op. 1-es, Brahms által is nagyra értékelt c-moll zongoraötös és a vonóstrióra írt, rendkívül szellemes Szerenád (op. 10), illetve talán a Szimfonikus percek (op. 36) című, ötletes kis zenekari ciklus szerepel. Közismert még a Gyermekdal-variációk (op. 25), bár hangversenyen ritkán hallani, pedig alapvető darabja az életműnek. Számomra különösen kedves még a másik zongoraötös (op. 26) és a 2. zongoraverseny (op. 42).