Igen szomorú felismerésre jutottam a minap, midőn megálltam könyvespolcom előtt mélázva. Azon egy könyvtárosokat és elszántabb filológusokat megszégyenítő könnyed hoppával átugrottam, hogy míg régebb körülbelül tíz másodperc alatt találtam meg bármelyik és mindegyik könyvemet többezres könyvespolcom rejtekeiben (amelyen nem szerzőnévi betűrendben, hanem kizárólag a tákolt polcok polcmagassága szerint oszlanak el a kötetek – kis kelet-európai szomorú valóság), mostanában – különösen, mióta új lakásba költöztünk, és a saját törékeny bölcsészvállamon hordtam át minden könyvet, de mire ideértünk, elfogyott az erő, és nagyjából behordási sorrendben, meg persze a gerincmagasság függvényében feldobáltam őket a polcra, azóta is úgy vannak – hosszú percekbe kerül megtalálni őket, de olyan is volt, hogy órákig kerestem egy-egy könyvet… Viszont az, hogy a legtöbb könyvről, amit olvastam (néhányat többször is), csak homályos emlékeim vannak, kínos feszengéssel tölt el – önmagam előtt.

Az jutott eszembe, ahogy ott álltam és próbáltam felidézni, hogy mi a fenéről szól teszem azt az Utazás az éjszaka mélyére, és például hogy hívják legalább egyik szereplőjét, meg mit csinál teszem azt a kötet háromnegyedénél, szóval az jutott eszembe, hogy egy versenyre, amelyet régen bárkinek felajánlottam, és többnyire meg is nyertem (gyere el hozzám, vedd le bármelyik könyvemet a polcról, és kérdezd meg, miről szól, miért jó, milyen a stílusa, nyelve, ha fordítás, a fordítása, hol helyezkedik el a magyar és/vagy a világirodalomban, milyen rokon művekkel kapcsolható össze, mi hatott rá és ő kikre hatott – és én ezt mind megmondom neked) volna, most csúnyán ráfaragnék.

Sokan írtak már erről sokfélét, a messze kimagaslóan legjobbat viszont Patrick Süskind írta meg az Amnesia in litteris cím egészen döbbenetesen, elképesztően okos és nagyszerű esszéjében (In: uő. A mélység kényszere. Három elbeszélés és egy elmélkedés. Partvonal Könyvkiadó, Budapest, 2014.), amelyben nagyjából hasonló előzmények után arra jut, hogy egy amnesia in litteris nevű „filológusbetegségben” szenved, de aztán megnyugtatóan rendeződnek a dolgok, amikor levonja a végső következtetést: „Az olvasás talán inkább impregnáló aktus (vö. A parfüm „impregnálásai”! – NKZs), amelynek során a tudat ugyan alaposan átitatódik, de olyan észrevétlen-ozmótikus módon, hogy a folyamatot magát nem észleljük. Az amnesia in litterisben szenvedő olvasó tehát nagyon is megváltozott az olvasás révén, ám ezt nem vette észre, mivel olvasás közben agyának azok a kritikus instanciái is megváltoztak, amelyek közölhetnék vele, hogy ő bizony megváltozott. Annak az embernek a számára pedig, aki maga is ír, ez a betegség akár még áldás is lehet, sőt szinte már szükséges feltétel, ugyanis megóvhatja őt attól a bénító félelemtől, amelyet minden nagy irodalmi mű kivált, és teljességgel komplikációmentes viszonyt teremthet számára a plagizálással, ami nélkül semmi eredeti nem jöhet létre.”

Magyarán azt állítja – egyebek mellett –, hogy valóságos áldás a magunkfajta skriblereknek, ha beüt az amnesia in litteris, mert éppen ez teszi lehetővé, hogy másoknak a tudatalattinkba lesüllyedt mondatait, szavait, stílusát, modorát úgy használjuk, lopjuk és plagizáljuk el, mintha mindig is a sajátunk lett volna. Ezzel egyet is értek, kénytelen vagyok/vagyunk egyetérteni, remek gondolat, de legalábbis gondolkodásra, vitára ingerlő eszmefuttatás.

Én mégis inkább visszafelé mozognék most: egyáltalán… miért olvasunk? Minek töltjük időnk egy jelentős részét (amely alatt teszem azt szerelmeskedhetnénk, kirándulhatnánk a Seychelles-szigeteken vagy nyomkodhatnánk a telefonunkat) olvasással, amely komoly szellemi ottlétet, olykor erőfeszítést igényel, elrabol a szeretteinktől, pénzt vele nem igazán lehet keresni, és más közvetlen haszna sincs, ha már utilitarista indulatok is vezérelnek, ahogy öregszünk. Szóval miért, minek olvasunk egyáltalán, ha úgyis elfelejtjük? A költővel szólva: „miért nő a fű, hogyha majd leszárad? / miért szárad le, hogyha újra nő?”

Nem fogom feltalálni a spanyolviaszt itt Önöknek, és persze a választ sem tudom – csak a magam nevében beszélek.

Alighanem azért, mert jó. Szinte mindennél jobb. (Azt az egy-két dolgot meg, aminél nem jobb, lehet olvasás előtt és/vagy után is csinálni.) Még úgy is igaz ez, ha közben – tudat alatt, vagy akár fölött – mindvégig tudjuk, hogy el fogjuk felejteni, miről szól a mű, kik a szereplői, miért fontos; csak egy érzet marad, valahol a gyomorszáj tájékán, amikor rágondolunk az adott könyvre, amelyik halálos biztonsággal megmondja, érdemes-e még egyszer elolvasni, vagy sem. És akkor elolvassuk még egyszer, azzal a boldog és biztos tudattal, hogy úgyis elfelejtjük, de – szívmeleg! – akkor majd ismét újraolvassuk. Így aztán ki lehet bírni ezt az amúgy elég hitvány életet.

Nagy Koppány Zsolt