Éles a zsebkés, vékony a fa kérge, gyorsan halad a véséssel a férfi. Nem fiatal a bükkfa, kétarasznyi az átmérője, lehet úgy hatvanéves. A férfi gyakran kirándul a Budai-hegységben, ez az egyetlen szórakozása, na meg a ritkán és titokban szervezett találkozók a hasonló gondolkodású fiatalokkal. Ezeken a kirándulásokon is előbújik belőle a lázadó, fakéregbe vési mindazt, amit leírni és kimondani veszélyes, nagyon veszélyes. Egyik főművének a tetűrágó komonista vésetet tartja. Egy ösvényektől viszonylag távoli fába véste, de a mohagyűjtők meg a gombászok, meg persze az erdészek biztosan megtalálják, és tudni fogják, hogy van ellenállás, van szabad akarat, van még, akinek kell a szabadság.

Aktája szerint 1940-ben született Csíkszeredában, magyar nemzetiségű román állampolgárként. Anyja rövidáru-kereskedésben dolgozott, ismeretlen beosztásban. Apja magas rangú tiszt volt a vasútnál, ezért ’44-ben menekülniük kellett. Budapestre költöztek, anyja rokonaihoz. 1956-ban csekély mértékben részt vett az ellenforradalmi erők ténykedéseiben, de mivel származása miatt nem fogadták be teljes értékű csapattagnak, néhány veréssel megúszta a retorziót. Családja politikai affinitása vegyes, apja hajlik a szocialista értékek elfogadására. Egyetemen tanulhat, bár szoros megfigyelés alatt áll.

A nőnek nincs zsebkése, nem farag a fakéregbe. Fiatalabb a férfinál, ha nem is sokkal. Inkább gombákat keres, amíg a férfi politikai üzeneteit rója a fák kérgébe. Tudja, hogyan kell keresni és találni, mi ehető és mi nem, fergeteges ételeket tud készíteni. Egy éve kirándulnak együtt, eleinte a csapattal, de amióta azt szétrúgta a belügy, csak kettesben járják az erdőt-hegyet.

Aktája szerint 1945-ben született Dorogon, kisiparos, szociáldemokrata szimpátiájú családban. Anyja kötödét működtetett, de ’48-ban felszámolta az üzemet, és a későbbiekben megelégedett a háziasszonyi szereppel. Apja borbély-férfifodrász, saját műhelye volt, de különösebb tiltakozás nélkül beállt a szövetkezetbe. Kisstílű csibész, beszervezésre alkalmatlan, de kárt nem okoz. A nő orosz nyelvet tanul főiskolán. Állítólag végignézte, ahogy a baráti szovjet katonák védelmükbe vették unokanővéreit, de erről sosem beszél.

– Kedvesem, te sosem fogsz segíteni nekem? – kérdi a férfi.

– Ezt hogy érted? – kérdez vissza a nő.

– Hát úgy, hogy mondjuk a felirat egy sorát te vésed be a kéregbe. Olyan szép lenne, együttműködés meg ilyesmi.

– Az szép lenne, de nem nagyon látom értelmét. Tudom, persze, üzenet ez azoknak, akik olvassák. Meg a jövőnek is. Ha le nem kaparják az egészet a fáról, vagy ki nem vágják úgy, ahogy van. Legalább egyszer örülhetnénk annak, hogy csak úgy vagyunk, elvagyunk.

– Nem érted te ezt. Ne haragudj, de nem érted. Meg kell tennem. Mindig. Mindennap meg kellene tennem. Ez egy évtizedig érvényes röpcédula. Évszázadig. Amíg meg nem dől ez a rohadt rendszer.

– Én inkább arra gondolok, hogy honnan szerezzek egy evőkanál őrölt diót ezekhez – mondja, és felmutat két gyönyörű őzlábgombát.

A férfi befejezi munkáját. Hátralép, megszemléli az írást. Elégedett. A napokban az amerikai légierő Vietnamban a semleges zónát bombázta. Van esély, van remény!

– Mit szólsz?

– Mit szóljak. Valami hiányzik.

– Micsoda?

– Valami, ami hitelesíti. Valami, amit csak te tudsz. Egy kód.

Nézi a férfi a nőt, elmosolyodik, és visszalép a fához. Vés valamit a kéregbe, talán ő sem tudja, mit jelent.

– És most véssünk valamit együtt – kéri a férfi a nőt.

– Tudod, hogy nincs késem. Meg minek bántjuk a szegény fát – vonakodik a nő.

A férfi elmosolyodik:

– Ez most nem olyan. Magunkat szeretném bevésni. Kettőnket együtt. Azt, hogy mindörökké.

Király Farkas