Sophie Deraspe Bergers című 2024-es filmjéről

Milyen lehetőségek adottak a kiégés társadalmában mindazoknak, akik úgy döntenek, hogy kivonulnak a kapitalista logika uralta rendszerből? Mihez kezdhet az az egyén, akinek új célja, hogy egy olyan életmódot folytasson, amelynek mechanizmusai és habitusai társadalmilag nem belekódoltak? A Le profil Amina (2015) és Antigone (2019) rendezőjének, Sophie Deraspe-nak legújabb filmje Dél-Franciaország hegységeibe kalauzolja nézőit, ahol az egykori kanadai reklámügynök, Mathyas (Félix-Antoine Duval) pálfordulásának lehetünk tanúi.

A québeci származású fiatalember Franciaországba költözik, és rögvest a film elején hangüzenetben „végrendelkezik”, megszakítva minden kanadai kapcsolatát. Miután felszerelkezik a pásztorélet különböző attribútumaival (a fekete kalappal és a bőrtarisznyával), szolgálatra jelentkezik, mire Richard (Régis Fortino), majd az öreg Gérard (Bruno Raffaelli) veszi magához. Bár a Richard-nál eltöltött egyetlen nap is megtanítja pár dologra az önjelölt pásztort, a Tellier házaspár birtokán szembesül új mesterségének legtöbb praktikájával: Ahmed (Michel Benizri) társaságában beletanul a juhok hullámzásába, elsajátítva a nyájterelés művészetét, gyapjút nyír, és segédkezik az ellésnél, azonban Gérard Tellier erőszakossága és a juhokra puszta haszonállatként történő utilitarista reflektálása idővel arra készteti, hogy elveivel összhangban állást foglaljon az ellen a brutalitás ellen, amit a birtokon tapasztal. Élise-zel, a fiatal hivatalnoknővel elköltözik a birtokról, és végül elvállalják Cécile (Guilaine Londez) nyájának vándorlegeltetését az Alpokban.

Mathyas önjelölt elhatározását a többedgenerációs pásztorok légből kapottnak bélyegzik, és nem hajlandóak munkát adni neki. Idegenségét a dialektusán is érzékelik, míg végül ez a maszkulin közeg teljesen kitaszítja a kétkezi munkát még sohasem végzett kanadait. Beszédes ebből a szempontból, hogy a későbbiekben kizárólag nők (Agnès Tellier és Cécile) bízzák meg munkával. Mathyas mindennek ellenére nem nyugszik bele a kulturális és származási mássága keltette elutasításokba, hanem elszántan próbál akkomodálódni a provence-i mentalitáshoz. A reklámszövegek gyártásától megcsömörlött férfinak végül Cécile megbízásának köszönhetően sikerül szabadságra találnia a bukolikus életmódban. A vándorlegeltetés során Élise-zel a maguk sajátos és érzékeny módján sikerül kapcsolódási pontokat találniuk a nyájjal: nem hagyják elpusztulni az újszülött bárányt, a kislányaiknak nevezik a juhokat, és a hegy tetején rátalálnak a létre. A völgybe kiáltás jelenetei érzékletesen szemléltetik, hogy ebben a letisztult közegben nem élnek a társadalom által megkonstruált cenzúrák, és ez lehetőséget biztosít nekik az azoktól való teljes elhatárolódásra: „Szarunk a társadalmi problémáitokra!”. Ugyancsak itt hangzik el a „Hegy, feleségül jössz hozzánk?” mint a film ikonikus költői kérdése Mathyas részéről, amelyből érzékelhetővé válik egy, az ökoszférához való újféle viszonyulásmód: számukra az Alpok nem a júliusi fűért értékes, azaz a kötődésük nem konzumptív alapokon valósul meg. Önmaguk és egymás megismerésének folyamatában ugyancsak Mathyas az, aki azt kiáltja a völgybe, hogy „Mindketten szépek vagyunk négykézláb.” ‒ ez a megállapítás engedi láttatni, miképp omlik le a pásztorok diktálta hierarchia humán és nonhumán között két fiatal perspektívájában: számukra a juhok nem köménnyel és fokhagymával elkészített finomságok, nem titulálják magukat főnököknek a nyáj fölött, hanem egyenrangúakként viszonyulnak az állatokhoz. Tudatosul bennük, hogy az egész testük, minden szervük és a lelkük immár a hegyhez tartozik, ha pedig távoznának onnan, hasadékot okoznának ebben a szimbiózisban.

Mathyas és Élise elhatározzák, hogy nemcsak szezonálisan akarják megélni ezt az élményt, hanem a pásztorlétnek szentelik az egész életüket: megtanulják megkülönböztetni a tenyészkost az ürütől és megállapítani, hogy a juhok melyik napszakban a terület melyik részén legelnek ‒ mindezt egy olyan édeni környezetben, amely szöges ellentéte a völgyben tapasztaltaknak, ahol minden erőszak, még a Nap is.

A TIFF- és TFCA-díjas Deraspe-film megvalósíthatóként ábrázolja a teljesítményorientált és szétziláló társadalomból való kivonulást, amelynek során a hegyvidéki övezetek nyújtotta szabadság nem puszta álom marad, hanem elérhetőnek és megtapasztalhatónak bizonyul mindazok számára, akik hajlandóak hátrahagyni mindent és mindenféle prekoncepciótól mentesen a nyitottjaivá válni annak, amivel hegyi pásztorokként sajátos találkozások révén szembesülhetnek. Mathyas Lefebure 2006-ban megjelent autofikciójának (D’où viens tu, berger?) ezen filmadaptációja, amely kiváló összhangban áll Paolo Cognetti 2016-os Le Otto Montagne című regényével ‒ és annak 2022-es megfilmesített változatával Felix van Groeningen és Charlotte Vandermeersch rendezésében ‒, érzékletes reprezentációját nyújtja az Alpok nyújtotta újféle életmódnak, amely szabadságot és menedéket nyújt mindazoknak, akik szükségesnek érzik a társadalmi konstrukciók keltette megszorításokból való kilépést.

Kabai Henrik