László Noémi Kolozsváron született, József Attila-díjas költő, műfordító, gyermeklap-főszerkesztő és esszéista. Életének szerves része az utazás és futás. – Kovács Dániel Gábor interjúja.

Kovács Dániel Gábor: Erdélyben a Napsugár című gyermekújság főszerkesztője vagy, amely minden évben megszervezi a Napsugár Öttusa Országos Bajnokságot. Miként alakult ez így, hogy egy gyermekújság öttusabajnokságot szervez gyermekek számára?

László Noémi: Ezt a versenyt Zsigmond Emese álmodta meg, aki harminc éven át szerkesztette a lapokat, és akinek én örökébe léptem. Leginkább az vezette, hogy olyan versenyt teremtsen, ahol nemcsak okostojások, hanem a csintalanabb, mozgékonyabb gyerekek is részt vehetnek, akik rendszerint a tantárgyversenyekből kimaradnak, leggyakrabban azért, mert nem érdekli őket, és hogy nekik is legyen sikerélményük. Továbbá azt sem kell véka alá rejteni, hogy egyre több gyermek küzd súlyproblémákkal, és már erre, nálunkfelé is kezd jellemzőbbé válni a szedentáris életmód, különösen a gyerekek soraiban, akiket a mai szülők nem engednek oly könnyű szívvel a környéken, lakótelepen egyedül vagy csapatban császkálni, ahogyan az a mi időnkben teljesen természetes volt. Így némiképp a testmozgás ünnepe, apropója is ez a versenysorozat.

KDG: Neked gyerekkorodban mennyire volt központi elem a sport?

LN: Ó, hát én nagyon lakótelepen, épülő lakótelepen nőttem fel, és négy külön tömbházban is laktunk az évek során. Az elsőben még csak homokozóban csücsültem. A másodikban a tömb háta mögött füves terep meg korlát meg gerenda volt, és mivel én a hetvenes-nyolcvanas években voltam gyerek, ez volt a román tornászlányok diadalmenetének kora. Úgyhogy mi tornaversenyeket játszottunk a tömbház háta mögött, lógtunk a korláton, egyensúlyoztunk a gerendán és mindenféle hajmeresztő dolgokat műveltünk talajon. Románul… de hát a sport nem a nyelvről szól, és nekem eszembe sem jutott, hogy ha mindenki egy másik nyelvet beszél, abból nekem ki kellene maradnom. A harmadik tömbház a város szélén volt, úgyhogy ott egy csomót tekeregtünk az akkor még beépítetlen vad mezőkön, sokat másztunk fára, indiánosdit játszottunk, télen pedig vad szánkózás és korcsolyázás folyt a dimbes-dombos terepen. A negyedik tömbházban már túl nagy voltam ilyesmihez, akkor már inkább csak olvastam hol itt, hol ott. És a húgommal nyolc éven át heti két alkalommal balettórára jártunk, a szüleink úgy gondolták, hogy számunkra az a sport. 

KDG: Mint egy gyermekújság főszerkesztője, hogyan állsz a digitalizáció kérdéséhez?  

LN: Ambivalens módon. Egyrészt azt gondolom, hogy azon a napon, amikor megszűnnek a papíralapú gyermeklapok, felakasztom magam vagy felvágom az ereimet. Mert az nem lehet, hogy apró gyerekek is már képernyőre gyógyuljanak. Másrészt viszont a történelem folyamán az a tapasztalat, hogy az emberiség minden drasztikus változást túlél, és hozzáidomul, mert ilyen ő, ezért maradt ennyi időn át meg. Úgyhogy ha a digitalizáció az út, az akkor is meglesz, ha egyesek felakasztják magukat vagy felvágják az ereiket, és nem biztos, hogy szülőként bölcs dolog gyermekeinket megóvni valamitől, amiben a jövőben az életüket kell leélniük. De mégis rossz nézni, ahogy egy villamoson vagy metrón mindenki lehajtott fejjel a telefonját simogatja… 

KDG: Mennyire van jelen a mozgás a hétköznapjaidban?

LN: Mindig szerettem valamit komolyabban mozogni. Igaz, soha nem versenyszerűen. Volt ez a balett-dolog, azt nem szerettem, csak csináltam. Gimis koromban sokat gyalogoltam, fiatal felnőttként szerettem hegyi túrákra járni. Aztán nagy későre megtanultam kerékpározni, és évekig ráragadtam a biciklire. Az első gyermekem születése előtt letettem a biciklit, érdekes módon úgy alakult, hogy azóta sem ültem vissza rá. Akkor elkezdtem futni, és abba teljesen belehabarodtam. Leginkább a meditációs része tetszik, hogy a hosszabb futás alatt egyedül és nyugodtan van az ember, és ülepednek benne a dolgok, és rend rakódik a fejében, és őrült ötletei jönnek. Ez nagyon vagány, ahogy a fizikai erőfeszítés tisztítja a gondolkodást, és valahogyan egészen új dolgokat facsar ki az agyból, mint egy kedves citromból. Nem számolom a versenyeket, de legalább tíz félmaratont futottam már, Kolozsváron, Budapesten, Bukarestben, Nagyváradon, Veronában, csak így találomra sorolva. Futottam céges futóversenyen meg nőnapi örömfutást, éjjel a kolozsvári sétatéren éjjeli futamot, nyáron az erdőben, terepen, ezek általában öt vagy tíz kilométeres távok. Hetente kétszer-háromszor igyekszem futni, van, amikor csak egy alkalom jön össze. Mostanában négy, mert beiratkoztam a kolozsvári áprilisi maratonra, 21 km-es távra, és edzésprogramom van.

KDG: Futás közben mivel foglalod el magad?

LN: Zenét hallgatok, nézelődök és pörgetem a heti vagy napi vagy egyéb távú dolgaim. Bár ez nem túl profi dolog, de hát én nem is vagyok profi. Egy profi futás közben a futásra figyel, a testtartására, a légzésére, a hasizmára, a lépéstávra, a sebességre, a pulzusra. De láttam olyat is a napokban, aki szelfibottal maga előtt futott, ki tudja, valami bloghoz készített anyagot éppen… Mondjuk azért az is jó, ahogy fúj a szél vagy esik az eső, vagy elnézi az ember, hogy lassúbb-e, avagy zavarosabb a Szamos, mert épp megengedték a zsilipeket valamelyik gáton… nézi, hogy sarjad-e a fű vagy épp nyílik-e már a pipacs, havazik vagy mindent belepett a dér, ilyenek. Vagy ahogyan ősszel fokozatosan besárgulnak, majd eltűnnek a levelek egy-egy fáról.

KDG: Nemcsak aktívan mozogsz, hanem utazni is szeretsz. Mitől van ez a „mehetnéked”?

LN: Nem tudom, mitől van, ilyen a kódom, ilyennek születtem. Már gyerekkorban szerettem mászkálni, csatangolni, tekeregni, és mindig érdekeltek a helyek, az új helyek, a fura helyek, a más helyek. Érdekelt, hogy hol milyenek a házak, milyen cipőben járnak az emberek, mit esznek, mit isznak, van-e kendő a nők fején, kinek milyen anyajegy van az arcán… Szóval egyszerűen csak túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy egy helyben üljek, vagy még ha el is tudok mélyedni egy ideig, előbb-utóbb úgy érzem, új élményre van szükségem, hogy aztán csámcsoghassak rajta. A legtávolabbi helyek, ahová elmehettem, Kína és Ausztrália. 

KDG: Ezeken a helyeken futni is szoktál?  

LN: Igen, futottam a Margit-szigeten és Londonban és Ljubljanában, Szentgyörgyön és Csíkszeredában és Kézdivásárhelyen, Ptujban és Pécsen és a Balatonparton, Gyergyószentmiklóson és Vama Vechen és Marosvásárhelyen és Csomakőrösön és Sydney-ben és Hunderben, a Nubra folyó völgyében.

KDG: Ötvenévesen a Himalájába is eljutottál. Mi vonzott oda?

LN: Villámdöntéssel, bár az is igaz, hogy ötvenedik évemhez közeledve az volt az elkeseredett fejemben, hogy most már illene a magam erejéből valami teljesen hajmeresztőt csinálni. És amikor egy jógacsoportban szembejött ez a Himalájás körút, éreztem, hogy oda nekem muszáj elmenni. Pedig soha nem vágytam a Himalájába, ez addig eszembe se jutott. Itthon szerettem a hegyekben járni, szeretem a jó hosszú hegyi túrákat, ez igaz, de nem volt soha ilyen ábrándom. És valahogy sorsszerű volt ez az egész, mert amikor végül háromezer méter fölött Leh-ben leszállt a repülő, és megláttam körben a hegyeket, elbőgtem magam, és jó sokáig le sem tudtam állni. Olyan volt ott, mintha otthon lennék, a magassággal sem volt gondom, meg úgy éreztem, hogy amit most látok, azt nekem muszáj volt látnom. És szégyelltem magam, hogy nem rendes túrára jöttem, hanem kicsit elszállt, csajos-buszos valamire, de ennek is megvolt a maga varázsa.

KDG: Legutóbbi versesköteted fókuszában is az utazások állnak. Hova szeretnél még eljutni, és milyen céljaid vannak még – nemcsak utazás, hanem az írás tekintetében is?

LN: Nem szeretnék sehová eljutni meg nincs semmi célom, vagy legalábbis nem ilyen konkrétan. Oda szeretnék eljutni, hogy méltó módon bánjak az emberekkel és a helyzetekkel, és az a célom, hogy a gyerekeimet ne nagyon bántsam, ha meg tudom tenni ezt. De minden egyébben inkább csak vigyorgok az időre meg a térre, hogy hadd látom, mivel állnak még elő, s aztán én majd választok, ha akarok és tudok. És ha érdemes vagyok rá, akkor meg is írom, amit meg kell írnom. Ez annyira nem tőlem függ, eddig sem tőlem függött, mindig úgy alakult, hogy futás közben megjött az ötlet… és azután már csak jó munkásembernek kell lenni.