A válasz: soha.

Az irodalomról nem kell beszélni, és az irodalomról nem beszélni kell. Hallgatni kell róla, és olvasni kell. Beszélni veszélyes: mert általában nem az irodalomról beszélünk, hanem az irodalom ürügyén az irodalmi életről – és az tényleg veszélyes. Ha mégis sikerül csak az irodalomról beszélni, akkor az meg… ne kövezzenek meg érte: unalmas.

Unalmas, mert mindenki a maga meggyőződését mondja, a maga szempontjait érvényesíti, semmi nem változik meg tőle, mert ebből a mederből kilépni a legnehezebb, minden marad a régiben – akkor meg minek beszélni róla? Nem szükséges persze, hogy egyik beszélő meggyőzze a másikat, de azért parányi elgondolkodás nem ártana, mégiscsak jó volna: de ilyen nincs. Hiába hallgatunk áhítattal valakit a legújabb kori irodalomelméletről beszélni, mert abból legfeljebb csak az ámulat marad, hogy ez az ipse vagy ipselány milyen okos – legújabb kori irodalomelméletet bizony nem fogunk olvasni. Hiába hallgatunk valakit Jókairól okosan beszélni, mert attól nem fogjuk Jókait többször elővenni. Az ilyen folyamatok mindig önmagukban teljesednek, szervesen és önmagukból fejlődnek ki: a szellemi érettség egyszer csak eljut arra a szintre, hogy az ember szinte gondolkodás nélkül, automatikusan nyúl egy szakkönyvért, vagy veszi elő (jó esetben újra) Jókai nagyregényeit, elbeszéléseit: életművét. Mert kívánja, igénye van rá – és semmi esetre sem azért, mert valaki azt mondta: Jókai jó. (Mellesleg nagyon aggasztó az is, mennyire szűkre szabott a szókincsünk, mikor valaminek a nagyszerűségét kell prezentálni, pedig hát íróemberek volnánk, szómágusok úgyszólván… hát francokat.)

De ami a fentieknél is veszélyesebb (különösen, hogy a fentiek egyáltalán nem veszélyesek, csak ilyen önmagukban/önmaguktól/önmagukért lévő létezők), az az irodalmi életről való beszéd. Egy olyan kis közösségben, mint a kortárs magyar irodalom, szinte semmit sem lehet büntetlenül és annak a beszélye (oké, veszélye) nélkül kimondani, hogy az a dolog: vissza ne jutna (oké: vissza ne ütne). Visszajut (visszaüt) a pletyka (oké, „beszélgetés”, „igényes eszmecsere”) a tárgyához – személyéhez. Nem lehet már egy jóízűt kritizálni sem!

És akkor nem beszéltünk még a súlyosbító tényezőkről:

1. az alkohol. Ha iszunk, bátrabbak vagyunk és szellemesebbnek képzeljük magunkat, midőn X művéről, személyéről vagy magánéletéről kell hatásos megfogalmazásokat tennünk. Tesszük is, megrészegülve a saját hangunktól, saját szellemességünktől, ezt jól megmondtukjától. A hallgatóságot etetni kell, ezért aztán etetjük is – egyre bátrabbakat és meredekebbeket mondunk, megfeledkezve arról az apróságról, hogy holnap is nap van, mikor bizony reggel rögtön kell is küldeni az sms-t arról, hogy mennyire bizalmas volt minden, amit mondtam, gondolom, ezt mondanom sem kell, testvérem.

2. az egyenlőtlenség. Minden szempontból kasztokba rendeződünk – és a kasztok közt alig van átjárás. Bizonyos nők és bizonyos férfiak soha nem jutnak el egymáshoz, egyszerűen azért, mert nem azonos kategóriában vannak, nem ugyanabban a csapatban játszanak, nincs semmi közös bennük, hogy messziről kezdjük, és úgy közeledjünk az irodalom felé. Ahol szintén kasztok vannak: és ilyenkor az a legritkább, hogy két egyenrangú fél beszélget. Nem, nem… szinte soha – nincs ilyen. Általában valaki kinyilatkoztat, a másik (a többiek) áhítatosan figyel (figyelnek). Szerencsés esetben mi vagyunk a kinyilatkoztatók… de ez mégsem szerencsés eset, mert így nekünk kéne/kell érdekes dolgokat mondani, fenntartani az érdeklődést, ami óhatatlanul együtt jár a sarkos megfogalmazásokkal (lásd fenn), és bizony onnan már nincs messze az imént emlegetett visszajutás ahhoz, akiről éppen szó van. (Arról nem beszélve, hogy amint kimegyünk a mosdóba, még jól ki is röhög kisded hallgatóságunk – vagy csak megvetően hallgat.) Tehát nyomban módosítom is a mondatot: szerencsés esetben mi vagyunk az áhítatosan figyelők, a jegyzetelők, a telefonnal felvételt készítők, továbbküldők, miegymás. Francokat, ez sem szerencsés, figyeljen áhítatosan, aki akar, mi már öregek vagyunk ehhez. (Áhítatosan figyelni egyre nehezebb, ahogy a korral együtt töltődünk fel a cinizmus nehézvizével.)

Én mindkét kategóriában megfordultam már, és mondhatom, egyik kellemetlenebb, mint a másik. Úgyhogy lassan eljutok a következtetéshez: soha senkivel nem beszélek az irodalomról és az irodalmi életről. Szinte bármi egyébről igen, erről viszont nem.

Van nekem saját bevált irodalmi egyedfejlődésem, és persze sarkos és karcos véleményem sokakról – csak éppen nem mondom el őket senkinek. Persze van egy nagy fekete füzetem, amiben leírok mindent, és amit majd hátrahagyok, hogy a halálom után majd jól megjelenjen: na ott aztán lerántom a leplet mindenről és mindenkiről. De addig még van néhány esztendő – persze csak akkor, ha meg nem részegedek, és nagyon erős és/vagy morci írótársakról el nem kezdek pletykálni. Szerencsére ilyenek nincsenek.

Nagy Koppány Zsolt