Nemrég egy könyvbemutatómon kedves beszélgetőtársam felemlegette az első kötetemet, és egyúttal a húszas éveim elejére jellemző versnyelvet. Még egy paródiát is felolvasott, illusztrálandó, hogy mi mindenre gondol, amitől akár zavarba is jöhettem volna – de nem tettem, nem tehettem. Nemcsak azért, mert az emlegetés teljesen helyénvaló és jogos volt, hanem azért is, mert megnevettette a közönséget és, mi tagadás, engem is. Ez egyfelől jelezte, hogy többen ismerik a korai verseimet, másfelől a nevetés az egyik legjobb dolog, ami történhet az emberrel, és ennél szerencsésebb alaphangot szinte lehetetlen leütni egy ilyen alkalommal.

Rögtönöztem valami válaszfélét, kommentárt – de már akkor is éreztem, hogy erről több mondanivalóm is van. Fontos számomra az az út, amelyen akkortájt indultam, kissé csetlős-botlósan, meg-megtorpanva – akár félmondatok után is –, és amelyen még most is meglehetősen bizonytalanul, de megállíthatatlan makacssággal haladok tovább. Keresgélem az ösvényeket, a kaptatókat, alkalmanként a pihenőket is.

Hogy mi volt annyira jellemző arra a kezdeti megszólalásra? Azt hiszem, a mindent elmondani akarás hajtott, azon belül is a kifejezés legpontosabb formája. És addig mondtam, amíg kimondtam. Addig pontosítottam, zárójellel, új mondattal, közbevetéssel, amíg úgy éreztem, hogy nem maradt már bennem semmi. Persze, azért maradt bőven.

És ha szóba hoztam ezt a már eléggé régen indult szerzőt, elmondom azt is, hogy azóta végignéztem egy-két írói, költői indulást, és igyekeztem keresni a mintázatokat. Lehetne ebből egész tanulmányt írni, szükséges is lenne: szemügyre venni a kezdő szerzőre leselkedő csapdákat, lehetőségeket, zsákutcákat. Félek ugyanakkor, hogy meglehetősen szomorú kép kerekedne ki tanulságféleképp. Kirajzolódnának merev és kusza útvonalak, buborékok, zárt rendszerek, de személyiségek is akár, és meglehetősen sok hangsúly esne az egyéni ügyességre, szerencsére, kapcsolathálóra.

Például jól látszana az is, hogy az irodalomnak nemcsak a különböző táborai, de még az egyes kis műhelyei között is csekély a kommunikáció, és egy fiatal szerző számára a siker is azonnal relativizálódik. Ez régen nem így volt – sóhajthatnék öregasszonyosan –, de hát még ezt sem tehetem, esetleg árnyalatokról beszélhetnék, olyanokról, amelyek talán nem is annyira meghatározhatóak a mai mércék segítségével. Ezért hát egyetlen fontos elemet, megjelenési pontot ragadok csak ki: a jól működő kritika hiányát. Itt persze nem az üdítő kivételekről beszélek (néhány olyan műhelyről, amelynek küldetése, hogy átjárásokat keressen ebben a buborék-szövevényben), hanem arról, hogy ha egy új hang megjelenik az irodalmi piacon, nem biztos, hogy reális véleményt kaphat a műveiről. Az indító közeg túlemeli az értékén, hogy egyáltalán kilátszódjon a tömegből, az összes többi helyen viszont vagy láthatatlan marad, vagy pedig egyenesen félelmes konkurenciaként tételeződik. Látok ugyanakkor olyan fiatal tehetségek által működtetett, jórészt önszerveződő műhelyeket, amelyekben igyekeznek eltekinteni külső szempontoktól, csak a művekre és egymásra figyelnek, és próbálnak kérdésekkel, tanácsokkal egymás segítségére lenni. Ez természetesen nem pótolja az átgondoltan, felelősséggel megírt kritikát, de sokat hozzátehet a szerzők közérzetéhez.

Általánosságban úgy tűnik, hogy azok a fiatalok, akiknek jogosan és érthetően emlegetik fel hibáikat, igyekeznek tanulni ezekből. Mégis, nagyon kevés ma az ilyen lehetőség, az érdemi, kiegyensúlyozott kritika kifejezetten ritka. Legtöbbször az egyes táborokon belül, kedvesen rendezik le az efféle kötelezettségeket, a zárt halmazok között pedig alig létezik – ha egyáltalán – átjárás. És ez nem kedvez az alkotók önvizsgálatának.

A saját történetre visszakanyarodva, engem sem a kritika, hanem egy egészen más műfaj, a fent meg nem nevezett Székely Csaba-paródia térített észhez. Egyetlen szonettnyi terjedelemben utalt a debütkötet címére, annak patetikájára is, majd szépen sorra vette a versbeszéd összes gyermekbetegségét. Talán azóta is ez volt a leghatározottabb figyelmeztetés, amit kaptam, s amelyből ténylegesen módom volt tanulni. Miért? Mert érezhető volt, hogy a szöveg nem rossz szándékkal született, hogy a szerző alaposan olvasott előtte, hogy érti és érzi azt, amiről ír, és egyáltalán: a végeredmény kimondottan élvezetes, még engem is hangos kacagásra késztet. Úgy túloz, hogy valamiképpen megteremti számomra azt a távolságot, ami az eredeti szöveg és annak recepciója között van. Egy új művel, amelytől szükségszerűen én is távol állok. Vagy talán nem is annyira – hogy gyorsan beékeljek ide is egy megjegyzést. És ezt elművelte még egy szekérderéknyi alkotóval, és akkoriban senkiben nem merült fel, hogy bármilyen nézete, meggyőződése, beállítódása, baráti köre miatt került volna a paródiát író célkeresztjébe. Egyszerűen örült, hogy figyelmet szenteltek a munkájának.

Számomra legtöbbet az a pozitívan vicces, mégis éles él jelentett, amellyel a korai verseim nehézkességére, körülményességére hívta fel a figyelmet. Nem szorongásból, legyőzetésből kellett felállnom, hanem nevetve tudtam átgondolni: tényleg ezt teszem? És tényleg. Nem állítom, hogy gyorsan ment, de akkortól kezdtem lazítani a verseim szövegeit, egységesebbé tenni a mondandómat, s ez állítólag sokkal érthetőbbé is tette őket. Valami olyasmit kellett megfogalmaznom saját magam számára, hogy ne akarjak mindenről beszélni egyetlen versben, ne görcsöljek azon, hogy elég pontosan, körültekintően fogalmaztam-e meg mindent. Épp ellenkezőleg: elég lehet belátni egyetlen kis repedésbe, és onnan tágítani a szemhatárt. Ez segített abban is, hogy könnyebben írjak.

Azt sem tudom mondani, hogy elmúltak a kezdeti tünetek, sőt még azt sem, hogy teljesen meg szeretnék gyógyulni – hiszen valamiképpen mégis csak sajátom ez a megszólalás. Jobb napjaimon talán még érvényes is, és úgy érzem, hogy többen szeretik vagy legalábbis értik, mint a zsengéimet.

Farkas Wellmann Éva