Azon szerencsések közé tartozom, aki úgy nőtt fel, hogy a kamra polcai tele voltak mindenféle csemegével. Régen azt hittem, ez a természetes, hogy minden gyermeknek van nagymamája, anyukája, hogy a befőzés az valami egészen hétköznapi dolog. Meg sem fordult a fejemben, hogy befőtteket vesznek az emberek, nem pedig maguk készítik. A befőznivaló gyümölcs és zöldség jó része nálunk megtermett a kertben, amikor pedig panellakó lettem, mindig megvásároltam a szükséges dolgokat falusi néniktől, és megtöltöttem a polcokat, ahogy tanultam. Most, öt éve már, hogy nem kell vásárolnom, hisz a kert bőségéből készítem a téli csemegéket. Sok új dolgot tanultam, sok régi tudást vettem elő, de a lényeg, hogy mi van az üvegben. A lényeg, hogy legyen benne valami finomság.

A világjárvány nemcsak kenyeret sütni tanította meg az emberek egy részét, de sokakat költöztetett falura, némelyek pedig, beleszeretve ebbe az életbe, vissza sem tértek a városokba. És a világjárvány volt a kapcsoló, ami valamiféle fenntarthatóság felé kezdte az embereket terelgetni. Az én életembe nem hozott változást, még élveztem is, hogy kevesebbet kell emberek között lenni, több idő jut a családra. Láttam, ahogy a közösségi oldalakon megjelennek különböző befőzőcsoportok, előkerülnek régi receptek, majd egészen újak. Némelyik ismerős volt, de olyan is akadt, amiről sosem hallottam. És megjelentek a gyarló megmondók, hogy kinek jobb a receptje, ki tudja jobban, hány kanál só kell, vagy cukor. Jöttek a befőzőautomata pártolói és ellenségei, de egyvalami mégis összehozta ezt a több ezer embert, mégpedig: hogy mi van az üvegben. De ez sem ment civódás nélkül, mert valaki csak a sajátra esküszik – ám mit tehet, akinek csak egy csöppnyi erkély jutott? Pálinka vagy lekvár készüljön a gyümölcsből, kell-e tartósítószer, vagy átkozzuk ki a világból a szalicilt? Mégis, ezek a csoportok megmaradtak, viszonylagos békességgel működnek azóta is. Sok jó recept, tanács, tapasztalat került megírásra, nem csak a magyar csoportokban. Tartósítunk, üvegezünk, fagyasztunk. Fogjuk az új tudást, használjuk az új gépeket, új módszereket, és megtelnek a polcok a nyár ízeivel. Néha bekukkantok a közösségi csoportokba, megnézem a fotókat, és arra gondolok, hogy télen, amikor majd előkerülnek a finomságok, milyen sok elégedett gyermek falatozza majd azokat. Mert az egészben ez a lényeg. Amikor azt mondjuk, hogy a nagymama főztje, lekvárja, savanyú uborkája volt a legfinomabb, olyat én nem tudok, valójában az érzést hiányoljuk, nem az ízt. Olyan sokszor hallottam ezt a mondatot, a régi jó dolgokra való vágyakozást, pedig a hangulat az, ami után vágyakozunk. És végül is mindegy, mi van az üvegben, kompót, lekvár, savanyúság, a fontos, hogy legyen, a fontos, hogy legyen kivel megosztani, hogy továbbadhassuk.

Lőrincz P. Gabriella