Valami történt a felhők felett. Vagy talán még annál is magasabban. A mennyországban. Gyanús, hogy kikapcsolhatták a térfigyelő rendszert. Vagy talán a rendszer maga hibásodott volna meg? Hisz egyszer mindennek lejár a garanciaideje, így az égi kameráknak is. Na de a mennyországnak?

A tüneményes világ szárnyas munkásai miért hagynak magunkra; vajon miért nem tekintenek le ránk a magasból sűrűbben, akár naponta többször, vagy percről percre, pillanatról pillanatra, hiszen itt, nálunk már nemcsak a panelházak, hanem a szellemi építmények tatarozásának, lomtalanításának ideje is régen megért. Látjuk, ha az idő múlik – és Murphynek örökké igaza van –, vele minden mállik, foszlik, romlik, pusztul, és amit abból még lehet, meg kell menteni, fel kell újítani. Kopik a Föld, tarkója tar lesz, arca egyre szürkül, s vele szürkül a szürkeállomány a világ örökmozgó szerkentyűjének szürke köszörűkövén. De hát sok idő eltelt azóta, amióta a homo erectus, az ember beprogramozott előembere – szegről-végről a neanderthalis elfeledett rokona – a maga részéről minden lehetőt megtett, hogy pattintott marokköveivel a mesterséges intelligenciát koppintásról koppintásra kifejlessze saját és utódemberei kényelmére, hogy aztán idővel, a bővülő család aprajának, nagyjának legyen lehetősége túlélnie önmagát, őskorát, hőskorát. Tapasztaljuk, s erről a föld mélye árulkodik, hogy elég régóta van minden úgy, ahogy van, legalábbis látszatra változatlannak tűnik. Már Pompeji utcasarkán is sütöttek lángost, aztán a lángosra várók is megsültek, de a mindent elborító humán hamu ellenére a kisarjadó, a túlélő lombok ma ugyanúgy zöldellnek, mint annak előtte, és a vér színe ma is ugyanolyan piros. Csak a szellemi rugók koptak meg a főtengelyen, torzultak el némileg más irányba, mint ahogy azt a sámánok füstjének tekeredő sugalmaiból, az indián totemoszlopokból, az ír megalitokból és a világ Stonehenge-einek kőüzeneteiből – ha valaki a kőbetűkből olvasni képes – kiolvashatja.

Ámbár az is meglehet, hogy vannak a mi elementáris, vitális, globális problémáinknál sokkal eget rengetőbb elfoglaltságok az Egek Ura és az égiek számára, tudniillik mi csak másodrendű világpolgárok vagyunk, amolyan Földhöz-röghöz tapadók, nem diadalkapukon, hanem ügyfélkapukon közlekedők, s így még szerencsés, ha emiatt csak ideig-óráig esünk ki a planetáris magasságokhoz szokott arkangyali tekintetek látószögéből – a védő aurák biztonságot nyújtó pixiséből. Ászok és csillagászok állítják, hogy egyre kiterjedtebb lesz a világegyetem, osztódással megállíthatatlanul emelkedik a lakosság száma, s tán pusztán szimpátiából teszi meg a mindenség, hogy az emelkedő számokkal együtt ő maga is dagad, mert látja, érzi, tapasztalja, hogy kell a hely, ha több és látványosabb ma már a küzdelem, ez pedig egyre tágasabb ringeket kíván. Így lesz maholnapra a küzdőtér valóban világméretű gigászi aréna, amelynek megvalósítása a korszakos feladványok egyike. Persze, a tervezés minden méretét más egységben kell kiszámolni az elcsúszott arányok, a megtévedt gondolatok metafizikája és logikája szerint, ami úgy leng ki a türelmi zónából, mint a Torricelli-inga ingerküszöbe, mint a bizonytalanság libikókája. Az El Niño sem tétlenkedik, nyomában megváltozik a széljárás, az észjárás, a szellemjárás. Lecsúsznak önmagukról a jéghegyek, de gond lehet az is, ha szorulása van a vizeknek Gibraltáron vagy a Hellészpontoszon.

Idővel a végítélet végelszámolást igényel. Ami, ha eljön, már nem lesz vitatható. Nem lesz egyszerű az utolsó fejszámolás, ha az egyik tételt gammasugárzásban mérjük, a másikat a mélytengeri planktonok darabszámához viszonyítjuk, vagy valami egészen mást egy esztelenül és nesztelenül elsuhanó exobolygó parabolájának, ellipszisének ívéhez társítjuk, úgy, mint az eseménytorzulások világméretű változásait. Mindez persze csak akkor, ha dallam helyett a recsegésé lesz a főszerep.

Közben elnézem, ahogy kapunk előtt, történelmi múltjával immár a világörökség részévé avanzsál a régi, többgenerációs, aszfaltalanított kátyú, ami a nagy golyóbis túlfelén összeér a Mariana-árokkal. Tudom, soha el nem tűnik, inkább hitében reinkarnálódik. Viszont maholnap tán emléktáblát is kap, vagy amolyan sztárosan kivikszolt, lépésálló utcacsillagot, amivel a történelmi gödör, mint a Tejút földi ösvénye, már ki is lesz pótolható.

Árkossy István