A reális válasz az, hogy szellemi értelemben sajnos nem túlságosan sok. Ha valaki ezzel kapcsolatban mostanáig illúziót táplált, és szavaim villámcsapásként érik, attól elnézést kérek.

Szerencsés esetben, de tényleg csak akkor, halálunk majd hírértékűnek bizonyul, és bekerül a médiába, esetleg valamelyik hozzátartozónk bejelenti egy világhálós közösségi felületen. Vegyünk egy leírható veszteséget, például engem! Egy közepesen szép hétfőn Kultúrafogyasztó Honpolgár reggeli közben megnyitja a Facebook-oldalát, és a 147 új poszt közül ráköszön a hír: Zsé Gé feldobta a pacskert. „Nahát, a Zsille fogta magát, és meghalt” – mondja maga elé, netán a tűzhelynél rántottát sütő feleségének, és ha nem tartozott a halálos ellenségeim közé, esetleg hozzáteszi: „Szegény ördög.” Ám fürge mutatóujjával már görgeti is lejjebb az idővonalát, mert a következő poszt egy vicces pózban lustálkodó macska fotója, alatta pedig egy meghívó aznap estére valamelyik galériába.

Halálom híre egy másik olvasómat családi nyaralás közben éri, amikor szállodai szobájában a laptopján matat – de a következő pillanatban már arról egyeztet szeretteivel, hogy először szaunázni menjenek-e, vagy inkább a termálvizes medencébe, ahol bitang jó derék- és vádlimasszázs is van. Később, a jakuzziban, miközben a bugyborgó víz kétértelműen feldagasztja fürdőgatyáját, a családfő (mivel irodalombarát) még szóba hozza Zsille halálhírét, hanem akkor a kisebbik gyerek nyafogni kezd, hogy jégkrémet akar, és ezzel a gyásztéma végleg lezárva. Találóan jegyzi meg Márai Sándor a naplójában, hogy Vörösmarty a Szózat romantikus víziójával jókorát téved: „S a sírt, hol nemzet sűlyed el, / Népek veszik körűl, / S az ember millióinak / Szemében gyászköny űl.” Szó sincs róla, szögezi le Márai: az emberek nem állják körül könnyezve a sírgödröt; az emberek éppen csak odapillantanak, szórakozottan annyit mondanak, „Nahát!”, és már mennek is tovább a dolgukra. Másik kedvencem, Kosztolányi is szépen leírja egy tárcában, milyen sűrű, néma csönd ereszkedik egy-egy íróra – már a halála másnapján. Nincs új a Nap alatt… Könyveinket belepi a por, nyomtatott folyóiratokban elkövetett publikációink (jó esetben) az iskolai papírgyűjtési akciók áldozataivá válnak, vagy szelektív konténerbe kerülnek. A világhálós lapok tárhelye pedig frissül, betelik, vírusos lesz, elévül…

Anyagi értelemben jóval több marad utánunk, túlságosan is sok, és az sem előny. Aki sokat markol, keveset fog. A klasszikus szerzőknek néhány tucat használati tárgyuk volt – nekünk több tonnányi. A „Csehov kabátja” elnevezésű emléktárgy azt jelenti, hogy Anton Pavlovics huszonkét kemény télen abban a ruhában mászkált – egy mai szerzőnek több kabátja is van, továbbá dzsekije, polárpulóvere, blézere és miegymása. És egy-egy ruhadarab csak néhány évig szolgál, hamar elkopik, tönkremegy. Plusz kifut a divatból, bejön a legújabb trend. A műanyagból készült tárgyakat eleve képtelenség évtizedekig raktározni. A napokban hallottam egy ismerősömtől, hogy a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban a rekvizitum szemüvegeket lefényképezés után kidobják, mert húsz éven belül a műanyag keretük valósággal szétolvad.

A régi szerzők néhány tucatnyi tárgyával könnyű volt berendezni egy emlékszobát. Hanem a mai költőnek nincs faragott karosszéke, intarziás íróasztala – csak IKEA-bútorai. Nincs töltőtollunk, nincsenek kézzel írt leveleink, sem kézirataink – csak ezrével gyártott és automatikusan törlődő emailjeink vannak, betelő postafiókjaink és számítógépes dokumentumaink. Ne dédelgessünk hiú ábrándot: nem és nem, nekünk nem lesz emlékszobánk.

Hatvan év múlva a Petőfi Irodalmi Múzeum állandó kiállításán az érdeklődők emlékkapszulákat fognak nézegetni. Jobbról a tizenhatodik polcon majd egymás mellett lesz a Nagy Csapat: az egyik kapszulában Kontra Ferenc SIM-kártyája; a szomszéd kapszulában Mirtse Zsuzsa elektromos cigarettájának porlasztója; mellette Árkossy István slusszkulcsa; Nagy Koppány Zsolt merevlemeze; Zsille 64 GB-s USB adathordozója. Kedves Olvasók, meglátják, milyen remek lesz! Várjuk Önöket szeretettel!

Zsille Gábor