A zenehallgatás régen ünnep volt. Nem volt Spotify, nem volt illegális letöltőoldalakon tenyésző albumok száza és ezerje, nem volt olyan szolgáltatás, hogy a vélelmezett zenei ízlésünk alapján az algoritmus összerakja nekünk és helyettünk a következő válogatást (nota bene: válogatás sem volt, vagy ha igen, azon is volt valami eredeti-készítői szentség, nem holmi rövidlátó és izzadságszagú „producerek” gányolták össze valami hülye programmal), és nem ajánlott a gép következő számot, hanem esetleg a barátunk ajánlott, akit aztán össze lehetett verni később, amiért rabolta az időnket. (Lásd esetemet a britpoppal.)

Ünnep volt; nehezen hozzáférhető volt minden, és ami könnyen hozzáférhető volt, még – számunkra legalábbis – az is nehezen volt hozzáférhető. Apu beengedett bennünket a dolgozószobájába, ahová amúgy nemigen jártunk be, és szent áhítattal helyet foglaltunk a kanapén; aztán elővette a hanglemezt, kivette a védőtokból, szigorú óvatossággal csak a szélét fogta meg; néha, ha különösen jók voltunk aznap (és tiszta volt a kezünk), meg persze nem volt túlságosan értékes a nehezen beszerzett hanglemez, a védőborítót megnézhettük mi is: elolvashattuk a számok címét, az alkotókat, megcsodálhattuk a grafikáját. És akkor megszólaltak a dalok. Nem shuffle-összevissza, hanem szépen egymás után, ahogy a készítői szándék a legjobbnak vélte. Megkonstruált albumok voltak ezek, még azok is, amelyekre vasvillával hányták fel a dalokat, mert onnan kezdve az volt a sorrend, és ezáltal megkonstruáltnak hatottak. Százszor és ezerszer meghallgattuk apuval, aki közben néha mondott egy-két dolgot az együttesekről, a korról, a zenék jelentőségéről. Mindent hallgattunk: bluest és klasszikus zenét, jazzt és Abbát. És minden jó volt.

Később már magunkban is hallgathattuk az albumokat, különösen mikor a kevésbé kényes kazetták is megjelentek. Másolgattuk őket, sercegő lejátszókon hallgattuk, ugyanolyan áhítattal, és csak nagyon ritkán jutott eszünkbe elpazarolni egy nem olcsó üres kazettát, hogy saját válogatást csináljunk: különben is nehéz volt megoldani a „vetetést”, meg végső soron minek? A dalok az albumokon működtek, a maguk egymásutániságában, ahol a gyenge (gyengébb, de ezt csak utólag merem egyik-másik számra rámondani) daraboknak is megvolt a szerepe: ráirányították a figyelmet a jó dalokra, amelyek így még szebben tudtak csillogni.

És ami a legfontosabb: elmondhatatlanul sokszor meghallgattunk egy-egy albumot, vagy ahogy DJ Petőfi mondta: meghallgattuk őket nem egyszer, nem százszor, / ki mindeneket tud, csak az tudja, hányszor. A vérünkké vált, közös hivatkozási alappá lett baráti beszélgetésekben, már-már jungi értelemben vett archetipikus tudássá nemesült, mely ugyanazokat a reflexeket hívta elő mindenkiből: a Gyöngyhajú lánynál például mindig csókolózott mindenki, hogy csak egy unalmas példát mondjak, míg a Break on Through to the Other Side-nál az úri közönség kulturáltan ugrált és verekedett legott.

Aztán minden elromlott, és ezt nem holmi nyáladzva öregecskedő férfinosztalgia mondatja velem… pedig először úgy tűnt, minden fasza: a zene demokratizálódott, mindenkié lett, mindenki másolta a sercegő mp3-formátumot, ahogy a csövön kifért. Nem kellett fizetni az albumokért, hehe, jól kiszúrtunk a nagy lemezgyártókkal, stúdiókkal, akik – így a legendák – amúgy is csúnyán elbántak kedvenc zenekarainkkal. Megjelentek a válogatások, ide-oda pakolt mp3-fájlok, egy Coco Jamboo után egy Sosztakovics, egy Muzsikás-dal után egy Eric Clapton (ez utóbbi azért nem volt annyira sokkoló átmenet, mint az előbbi, vagyis de). Élveztük ezt is, mit tagadjam: jó volt meglepődni, jó volt shuffle-ra állítani a Winampot, hadd lám, úgymond, „mit ad be legközelebb”.

De az albumszentségek ezzel egy időben odavesztek.

És akkor jött, és immár örökre itt marad velünk a Spotify, amelyet persze imádok, használok, sokat segít elviselnem az életet: de mégiscsak megölte a hajdani audíció-módszertant (jut eszembe, az én kisvárosomban volt ilyen is: audíció, ahol a fiatalok összegyűltek, és együtt hallgatták meg egy-egy együttes egész albumát – szinte fel sem tudom már fogni, hogy volt ilyen, de azt pontosan érzem, hogy már nem lesz). Megölte, mert végtelen lett a választék, megölte, mert az algoritmus ahhoz hasonló zenét ad, amilyen számra – emlékeink alapján – rákerestünk, megölte, mert tökéletes válogatásokkal kedveskedik nekünk (ahol tényleg minden egyes szám tökéletes, véletlenül sincs egyetlen kevésbé sikerült dal), és megölte, mert már senki sem hallgat végig albumokat… csak gyorsan megkeresi a két-három jó számot róla, esetleg összepattint magának egy lejátszási listát azokból, és minden sivár lesz hirtelen. Mert minden tökéletes. Értik? Úgy lesz borzalmas minden, hogy közben a lehető legjobb minden ebben a földi pokolban. Persze, sokat írtak már erről a jelenségről más kontextusban, gondoljunk csak a Szép új világra – ha minden elérhető, semmi sem érdekes többé. Arról nem is beszélve, hogy immár a kedvenc dalainkat is alig hallgatjuk újra: hiszen az örök emberi kíváncsiság nagyobb az ismétlődés vágyánál, és mindenki azt akarja látni, mit ad fel a Spoti, milyen új dallamot zsebelhetünk be a Kedvencek listánkra, amit aztán nem hallgatunk meg többször, mert ehelyett továbbra is újakat vadászunk. (Kicsit olyan ez a helyzet, mint a milliószámra készített digitális képekkel: gyűlnek, gyűlnek, de sosem nézzük vissza őket, legtöbbször azért, mert éppen újakat készítünk ismét.)