Egyre gyakoribb, hogy a korai hűvös idő megérkeztével az emberek félelmet éreznek. Tartanak attól, hogy miből fogják kifizetni a számlákat, miből vesznek ételt, ez pedig teljesen természetes. Azt gondolom, nagyon jó, ha úgy félnek ettől a helyzettől az emberek, mint az ismeretlentől. Vagyis eddig még nem tapasztaltak nincstelenséget. Nagy dolog ez, még akkor is, ha természetesnek gondoljuk. A világon a legtöbb helyen nem ez a megszokott, nincs mindenki feje fölött tető, sokan nem tudnak olvasni, másoknak pedig még a tiszta ivóvíz is csak egy álom. Tehát elmondhatjuk, hogy nem élünk rosszul, de minden csak viszonyítás kérdése. Persze, olyanok is vannak, akiknek egyetlen darab ruhájuk többe kerül, mint egy család havi jövedelme. A viszonyításról magunk döntünk, így arról is, hogy jól vagy rosszul szeretnénk érezni magunkat. Hálásak vagyunk-e azért, amink van, vagy inkább jajongunk azon, amink nincs.

Most mégis egy ninccsel vagy egy lehetséges ninccsel kerültem szembe. Vagyis a bezárás lehetőségével. Azt szokták mondani az elengedhető dolgokról, hogy azok nélkül lehet élni. Sokan, amikor arról szólnak a hírek, hogy múzeumok, színházak, könyvtárak zárnak be, csak legyintenek. Az ember magából indul ki, mindig kicsiben néz először, a saját környezetére gondol, és arra a néhányszáz, esetleg néhányezer emberre, akit ismer, ezért azt mondja: az senkit nem érdekel. Nyilván, ha a mindennapi kenyér, a túlélés vagy a kultúra között kell választani, akkor a kenyér mellett döntünk. Ha karácsonykor választani kell majd, hogy egy új kabát vagy egy könyv legyen az ajándék a gyermeknek, akkor a kabátra voksol a felelős szülő. De látják egymást vajon az oldalak? Látja-e az egyszerű ember, aki a kabát mellett dönt, hogy mit veszít a gyermek a könyv nélkül, és látja-e a döntéshozó, hogy a szülő milyen dilemmában van? A kistelepülések, a falvak eddig is nehezen termeltek ki olyan művelt felnőtteket, akik helyben maradtak, a lehetőségek a nagyvárosban mindig jobbak voltak. A város mindig elszívó erő. Most még inkább azzá válik. Újabb dilemma: drága, szinte megfizethetetlen élet a nagyvárosban, lehetőségekkel – vagy vidék, lehetőségek nélkül, önfenntartás, kevesebb rezsi, friss levegő, és végtelenig sorolható érvek és ellenérvek mindkét oldalon.

Egy bizonyos: a gyermekvállalási kedv alábbhagy, mert szűkül a lehetőség, nehezedik az élet. És az is bizonyos, hogy van egy szakadék a döntéshozók és a döntés elviselői között. Nincs kommunikáció. Valakivel beszélnek, aki tolmácsol, de nem az emberekkel, a tolmácsolás pedig mindig egy torz fordítás. Mert más hallani valamiről, és más megélni valamit. S a lélek közben elsatnyul olvasás, színház, múzeum, művészet nélkül. Ha olyan gyermekeket nevelünk, akik majd szintén azt mondják, hogy a művészetek nélkül lehet élni, az nem szükséges, akkor egy sivár lelkű nemzedéket hagyunk magunk után. A sivár lélekben pedig nincs humor, nincs vidámság, még Isten sincs, majd ember sincs. Ha legyintünk, hogy ez csak egy átmeneti állapot, akkor nincs eléggé nyitva a szemünk, hét szűk esztendő előtt állunk, ez még csak az eleje.

Remélem, a nehéz idők erős szülőket formálnak, akik rájönnek, hogy ugyan lehetséges a művészet nélkül élni, de az rút, eltorzult lelket eredményez. És abban is reménykedek, hogy a hangok eljutnak majd azokra a helyekre, ahol a döntések születnek, mert nem lehet az a megoldás, hogy kiürítjük az emberek lelkét is.

Lőrincz P. Gabriella