Van az a netes bölcsesség, hogy „örülj, ha esik az eső, mert ha nem örülsz, akkor is esik”. Mennyi mindenre jó a felnőttek homokozója, ahol ilyen okos gondolatokat lehet olvasni! Persze, jó még sok mindenre, hiszen a sportszakértéstől a virológián át egészen a háborús szakértelemig mindent meg lehet találni, sőt, mindennek hangot lehet adni, és elhinni, hogy célba találnak a mondatok, közben néha azt is kiírni, hogy nincs is demokrácia. Mégis ezzel kelünk, ezzel fekszünk, bele vagyunk kényszerítve az online jelenlétbe, és talán nincs is belőle kiút. Talán egy végleges és teljes, egész világot érintő áramszünet oldaná csak meg. Ami vagy aki nincs a közösségi médián, már nem létezik. Mélyszegénységben élő családoknál is evidencia, hogy legyen okostelefon. Az pedig, hogy ki mire használja az online teret, teljesen változó. Ha belegondolok, hogy ezek a sorok is csak a nagy kékségen keresztül juthatnak el az olvasóhoz, mert különben a fene se keresne rá… Aki pedig úgy dönt, hogy kimarad az online játszótéri mókából, az egyszerűen elhalványul. Nem csupán ő nem látszik, de ha nem kukkol valaki más profilja alól, akkor nem is lát semmit. Elmondhatjuk, hogy a leghíresebbektől, leggazdagabbaktól a legszegényebbekig az online tér foglyai vagyunk.

Vannak hírmegosztók, kommentelők, olyanok is, akik minden pillanatukat megmutatják, és azok, akiknek semmi sem jó. Míg tombolt napokon keresztül a sosem látott hőség, többen kiírták naponta, hogy mennyire meleg van. Néha csatoltak hozzá fotót is, hátha másutt nem olyan a higanyszál. Ők azok, akik, ha fáznak, minden nap többször a tudatunkra juttatják, és persze azt is, ha esik az eső. Az a fontos, hogy ezt mindig úgy teszik, hogy az adott időjárást negatívan tüntetik fel. Lassan sikerül leiratkoznom az összes ilyen szomorú ember követéséről, de mindig felbukkan egy újabb. Szeretnék hátrébb lépni néha, de nincs lehetőség, ez a jelenlét, ez a piac már egészen más, mint húsz évvel ezelőtt volt. Parádézunk, mondjuk, mutatjuk, hogyan él a szerző, de mutatja a zenész, a színész, a festő, az asztalos, mindenki mutatja… mindenki, csak hogy figyeljenek rá. Mintha segélykiáltások ömlenének az emberre, csak már nem vesszük észre, inkább kiteszünk mi is egy segélykiáltást: Rám is figyelj! Melegem van, fázom, megáztam, nyaraltam, beteg vagyok, meggyógyultam, született, meghalt, mindenki tudja meg, örüljön vagy sírjon velem, azt sem bánom, ha irigykedik, csak valamit jelezzen felém, mert nem elég, ami van. Tökéletes frizurák, sminkek és mosolyok mögött ott nyomorog a lélek, mert kifelé ezt kell nyújtani, ez a szokás. Miközben, ha valaki látja a másik valódi életét, tudja, hogy ez csak kirakat, de azt is tudja, hogy őt is ismerik, ezért hallgat, és dob egy szívecskét, mert jobb a békesség. Így egy hatalmas hazugságkerékben, kényelmesen el lehet sanyarogni, és remélni, hogy egyszer ennek is valahogy vége lesz.

Lőrincz P. Gabriella