A negyven fokos hőség nem a barátom. Nem szeretem a vízparton sem. Rajtam ilyenkor csak a légkondi segít. Míg mások az ősztől lesznek borongós, szomorú hangulatban, nálam a nyár okoz valamiféle kedvtelenséget. Persze ha nem érzem azt, hogy meg akar ölni a meleg, hanem elviselhető a nyári hő, esetleg néha eső is esik, akkor elvagyok ebben a három hónapban is, mint mindig. Az idei kicsit erősebb a szokottnál. Ahogy próbálom életben tartani a növényeimet a forróság ellenére, közben figyelem, hogy idén kevesebb a beporzó, több az elhullott virág, termés, az írás is nehezemre esik. Bambulok ki a fejemből, a telefonomon nézegetem a közösségi média folyton frissülő híreit. Látom a szerzőtársak naponta megjelenő friss köteteit, és arra gondolok, hogy vajon mi lesz a sorsuk? Mi lesz a sorsunk? Írunk-e olyan nagy becsben lévő könyveket, amiket őrizget és örökül hagy valaki, mint például egy Petőfi-összest? Van-e még olyan írás, amit az ünnepeken elővesznek és megtanítják a gyermekeknek, hogy az is emelje az ünnepi fényt? Szól-e kortárs vers templomban, tereken, versmondó versenyeken? Úgy hiszem, nagyon ritkán. Hány verset ír egy magyar szerző élete során? Hány magyar szerző él a Kárpát-medencében? Ha csak a könyvünnepeken látott verseskötet-áradatra gondolok, felfoghatatlan ez a mennyiség. De hová lesz mindez? Meddig vagyunk időtállóak? Előbb-utóbb átveszik a helyünket, írnak szebbet, jobbat, fiatalosabbat. Ahogyan az író, az olvasó is öregszik, és a könyveink is öregszenek. Egy több éves kötettel már nem mehetünk kötetbemutatót tartani, olyan helyre sem, ahol még sosem jártunk, mert ciki. Friss könyv kell! Miért, a régit tetszett olvasni? Nem, de mégse jöjjön az írócska régi kötettel, tiszteljen meg. Írjon új könyvet, ő az író! És az író tudja ezt nagyon jól. És akkor szembejön a közösségi média felületén egy fotó, amin több száz könyv sorakozik egy kuka mellett. És ezzel a valósággal nincs mit kezdeni. Ez mellbe vág, és nincs menekvés előle. Persze, gyorsan el lehet hessegetni a gondolatot: figyeljünk a mára, teljesítsük a ránk bízott feladatot, írjuk meg a szükséges karakterszámot, hogy az ösztöndíj meglegyen… meg kell jelenni a friss kötetnek a következő könyvhétre. Írni kell. Aztán újra a szúró fájdalom, és a kérdés: Mivégre? Az olvasó, ha eljut hozzá a kötet, elolvassa, aztán a polcra teszi, meglehet, még néha eszébe jut, vagy nem. Hagyaték lesz, vagy el sem jut az olvasóhoz, mert nem veszik meg. Akkor egy lerakatban várja a sorsát. Nincs idő, nincs pénz, nincs hangulat az olvasáshoz. De hagyunk-e olvasót magunk után, akinek értékesek lesznek a könyveink, vagy egy kuka mellett végzi majd a könyvtárunk nagy része? Ki tudhatja erre a választ? Örökös vitatéma, már legalább tíz éve, hogy át kell-e költöztetni mindent az online térbe, hogy ott időtállóvá váljon. Milyen esetlen kis megoldás. Az író lelkének egy darabja ott csücsül a polcon, vagy ott fekszik egy kuka mellett. Olyan magányos ez, mint maga a nyár. Van már világnapja a könyvnek, az olvasásnak, az íróknak. Vajon gyakorol ez valamilyen hatást valakire, bárkire? Mert talán az lehet a cél. Lepkeszárnylebbenések vagyunk.

Lőrincz P. Gabriella