Nemrég részt vettem egy találkozón, ahol irodalmi lapok mutatkoztak be az ifjú pályakezdőknek. A cél, mint minden ilyen lapbemutatón, az olvasótábor gyarapítása, de amikor a közönség maga fiatal szerzőkből áll, akkor nyilván a halászat is céllá válik, nem a jézusi emberhalászat, hanem a szerzőhalászat ez. Hiszen az irodalmi lapoknak is szüksége van a vérfrissítésre, akár tetszik, akár nem. Elöregedik a szerzőgárda, és kell az utánpótlás, kell a szerkesztőségekbe a lendület, a másféle látásmód, mert a legszigorúbb szakmai szemre idővel szemüveg kerül. A lapok elsődleges feladata, jó esetben (gondoljunk jó esetre) nem kevesebb, mint az olvasók tetszésének kivívása. Természetesen az sem mindegy, hogy a szakma mit szól az adott orgánumhoz, és mint mindenben, ebben az esetben is az arany középút lehet a titok nyitja. Ha tudná az ember, hogy merre is lehet ez a bizonyos aranyút, akkor sokkal egyszerűbb életünk lenne, akár a művészetekről, vagy akár hétköznapi dolgokról beszélünk. Mivel nincs így, és a ha, mint olyan, ebben az esetben nem is létezik, marad a kísérlet. És meg is érkeztünk az esszéhez (essai), azaz a kísérlethez. Az esszé értekezik, próbálkozik, kísérletezik a gondolatokban való mélységek felkutatásával, néha fennhéjáz, tanít és igyekszik megmondani a tutit. A rövid, tömör értekező prózák külön műfajként élnek, bár manapság egyre ritkábban, illetve csak szakmai körökben beszélgetünk róluk, de a szerzőnek olyan jó hallani, vagy kapni egy kedves levelet az olvasótól, hogy „Kedves XY, nagyon tetszett a cikke”. Mert hát ekkor tudjuk, hogy ha nem is igazán vagyunk az arany középúton, mivel mindig lesz olyan, hogy valakinek valami nem tetszik, de legalább valahol arra kóborlunk.

Visszakanyarodnék most a folyóiratok, lapok bemutatásához, és az esszé unokatestvéréhez, a tárcához. A találkozón résztvevő lapszerkesztők mindannyian arról számoltak be, hogy tárcákkal színesítik a megjelenő online és nyomtatott olvasnivalót, újraélesztik a tárcaírást, s mit ne mondjak, lelket melengető volt ezt hallani. Mert sokan vagyunk, akik nemcsak írni, de olvasni is szeretik a könnyed hangvételű történeteket, emlékeket, melyek itt-ott humorral fűszerezve teszik elviselhetőbbé napjainkat, vagy legalább azt a néhány percet, amit egy tárca olvasására szánunk. Ahogyan ezek a lapok, maguk a szerzők is igyekeznek az olvasó kedvére tenni, ha a szerkesztő bólint, akkor a történetek eljutnak az olvasóhoz, az olvasó pedig egyszer csak azon kapja magát, hogy kedve támad a saját történetét megírni, azt elküldi a szerkesztőhöz, és készen is van a kör. Kezdődik egy újabb kísérlet, ami egy apró szeletből indulva egészül ki, csodás lesz, mint maga a teremtés. És a szerző újra arra gondol, hogy mit is adhat az olvasónak, amit a szerkesztő is jónak gondol, mert sosem tudni, hogy valójában kinek mi kell.

Lőrincz P. Gabriella