Mi a költészet, mik a díjak?
Költészet napja közeledtével és március 15. díjesője után, vagyis piros betűs nemzeti ünnepünk és április 11. között minden évben elmerengek a versírás fontosságáról, az irodalmi sikerekről. Idén sem tettem másképpen. Rendszerint a legkedvesebb lengyel költőimhez fordulok – olyan műveikhez, amelyeket átültettem magyarra, s ennek köszönhetően bensőséges szellemi-lelki viszonyba kerültem velük.
Ezúttal négy vers jutott eszembe. Az elsőt a kereken száz éve született, s hét éve halott Tadeusz Różewicz írta, aki a kortárs lengyel líra egyik legjelentősebb szerzője. Központozás nélküli, nagy kezdőbetűket mellőző alkotásaival a kritikusok egybehangzó véleménye szerint forradalmasította a háború utáni költészetet. Megkésett válasz című kései művében az írás értelméről töpreng egy temetői ösvényen, miközben édesanyja sírjához tart. A szöveg második részét idézem: „hát így állunk // a költő magára marad / egy szállodai szobában / fején babérkoszorúval / a társa / bohócsipkásan / zsineg után kutat / egy börtöncellában / egy áradat fölött / az őrültek házában // úgy képzelte a versírás / magába foglal asszonyt / családot hazát / az egész földet // valaki / egy harmadik / csak nevet rajtunk // így hát végül / megtanulod / mi is a költészet”.
A dél-lengyelországi Krosnóban lakó, idén hetvenesztendős Jan Tulik Antikiáltvány című verse is beugrik, csak tíz sor:
A költészet nem a Cannes-i
a San Remo-i
még csak nem is a Sopoti Fesztivál –
semmiféle ösztönzés:
szegfűk serlegek utálkozás
A költészet egy zug
idegek és egy tályog
és hallgatag kimúlás
hogy szebb lehessen
az őszutó
Belém égett egyik kedvencem, a Nobel-díjas Czesław Miłosz (1911–2004) Gyónás című, idős fejjel írt verse, különösen a záró hat sora:
Tökéletlenségem tudatában, a magasztosra vágyva,
Felismerve a magasztost, bárhol is legyen,
S most még csak szilánkokban látva a jövőt,
A magamféle gyarlónak tudtam, mi jut részül:
A múló remények ünnepe, a hiúk gyülekezete,
A púposok versengése, az irodalom.
Ehhez a gondolathoz csatlakozik legkedvesebb költőm, az 1945-ben született, Krakkóban élő Adam Zagajewski. Egy kínai költemény című, kifinomult és bölcs költeményében Miłoszhoz hasonlóan ő is azzal szembesít, hogy az irodalmi szerzők egy (alighanem számottevő) része indokolatlan jelentőséget tulajdonít a földi dicsőségnek:
A költők fölöttébb fontosnak tartják
a különféle díjakat és a sikert,
miközben minden áldott ősszel
könnyek potyognak a pompás fákról,
s ha fennmarad valami,
csupán az eső lágy mormolása
a se vidám, se bánatos
versekben.
Csupán a tisztaság marad láthatatlan
és a napszállta, amikor a fény s az árny
egy pillanatra megfeledkezik rólunk,
sürögve csoszogó rejtelmekről.
Zsille Gábor