Tallián Mariann színművész, író. A Színművészeti Főiskola elvégzése előtt a Zeneművészeti Főiskola hallgatója volt hegedű szakon, jelenleg szabadúszó, versszínházi és irodalmi előadások szerkesztője, szereplője. Sztravinszkij: A Tűzmadár és Wagner: Bolygó Hollandi zenés színpadi művei nyomán mesekönyvei jelentek meg, irodalmi lapokban publikál, és nemrégiben díjat nyert történelmi játékfilmterv írásával. – Csanda Mária interjúja.

CsM: Volt szerepe a zenei tanulmányoknak abban, hogy éppen e sorozatba, a „Mesék az Operából” címűbe került meseíróként? Végül is az opera az a műfaj, ahol színészet találkozik a zenével, az opera a klasszikus zenés színház…

TM: Jó a hasonlat, valóban, az opera egy összművészeti műfaj, kedvelem, és a „reneszánsz ember” fogalma mindig is útmutató volt számomra. Gyerekkoromban drótból hajlítgattam sakk-készletet, kisplasztikákat; novellákat írtam, hegedültem, zongoráztam és szavaltam. Az önkifejezés velem született, belső kényszer. Ki hogyan és miben találja meg az útját, azt előre nem tudni, de ha nyitott kíváncsisággal, figyelmesen haladunk az életben, akkor kiforrja magát, mi az a műfaj, ahol a legprofesszionálisabban tudunk kiteljesedni. Én zenésznek indultam, majd „elcsábított” a színház, azután a versek előadásában találtam meg a színészet örömét. De úgy érzem, mindezek a lényeghez vezettek, ami az írás. A legösszetettebb minden művészeti ág közül. Egyszerre képek, amit az író vizionál, dallam, líraiság, történetmesélés, egyszerre színészet, hiszen az ember beleéli magát, amikor ír.

CsM: Mariann választotta ki, melyik történetet írja az operamesék közül?

TM: Igen, a Holnap kiadó listájából lehetett választani. Sztravinszkij nagy hatással volt rám korszakalkotó ritmikájával, dzsesszes hangzásaival kamasz koromban, és a Tűzmadár az egyik kedvenc zeneművem. Rendkívül érdekesnek tartom az orosz és keleti pogány mondavilág találkozását az ortodox keresztény gyökerekkel, ami a Tűzmadárban tetten érhető. A Bolygó Hollandit a gazdag szimbolikája miatt választottam, a női és a férfi alaplét filozófiája örök és hálás téma, amit a gyerekek még tisztább lélekkel értenek meg, mint mi felnőttek.

CsM: Lázár Balázs színművész, költővel rendszeresen adnak elő versszínházi előadásokat. A közös munka inspirálta Mariannt, hogy íróként is próbálkozzon?

TM: Balázzsal egy szellemi közegben „nevelkedünk” immár 15 éve. Természetes, hogy egymás által inspirálódunk, egymás munkásságára hatással vagyunk, de a költészet és a prózaírás nagyon más. A versszínházak létrehozásában, amiben Rózsássy Barbara költőnő a „keresztanyánk”, együttesen mélyedtünk el a magyar irodalom szépségeiben. A kortárs és a klasszikus szépirodalomban való folyamatos jelenlét – alkotóként, előadóként egyaránt –, az általa történő sejtcserés megújulás, azt hiszem, bátorító hatással volt rám, igen.

CsM: Díjazott történelmi játékfilmterve Szendrey Júlia életét dolgozza fel, aki a Petőfi Irodalmi Múzeumban nemrég külön termet kapott a Petőfi-kiállítás részeként. Miért érdekes a magyar történelemben az ő alakja, és miért rá esett a választás?

TM: A szerelmi és szellemi egymásra találás Petőfi Sándor és Szendrey Júlia esetében – a szabadságért való küzdelem történelmi viharában – női szemszögből tekintve nagyon aktuális és feldolgozandó téma. Elhanyagoljuk a történelmi hőseinket, megkövült szobrokként emlékezünk csak rájuk, elfelejtjük, hogy ők is esendők, de nagyon bátor emberek voltak. Mint ahogy arra sem gondolunk eleget, hogy jeles férfiak mögött mindig egy erős nő áll.

CsM: Hol tart a megvalósítás?

TM: A Magyar Nemzeti Filmintézet jelenleg reményteli újításokon, változásokon megy keresztül, így a mi forgatókönyv-fejlesztési szakaszban lévő projektünk, melyet Pacskovszky József filmrendező, forgatókönyvíróval együtt írunk, éppen döntésre vár.

CsM: Folytatódnak-e a mesék, tervez-e más jellegű prózaírást?

TM: Számomra a gyerek- és ifjúsági irodalom magas színvonalú művelése az elsődleges cél. Ezzel együtt a novella és a forgatókönyvírás, amivel szeretnék még foglalkozni. Gyakorló anyukaként sokszor tapasztaltam, hogy a mesélés természetes líraisága, feszültsége, humora kezd kikopni a gyermekekhez szóló könyvekben. Mindenáron modernizálni „kell”, az a menő. Nekem viszont a nyelvi leleményesség, a jelzők, a kikopott, ízesebb szavaink használata, az összetett mondatok sokrétű megfogalmazása és a mélyebb, spirituális, filozófiai, néhol misztikus tartalom a lényeg, és ez az, amit az írásaimban jellemzőnek vélek. Hiszek abban, hogy a gyerekek megértik, pontosabban a tiszta és ártatlan lelkük megérzi a szöveg mögötti árnyaltabb rétegeket. Ez a stílus hat a felnőttekre is, így egyszerre kapnak a tehetséges illusztrátorok segítségével egy összművészeti tartalmat, melyben a vizualitás, a drámaiság, a történet és a dallam egy egész egységet alkot.