Amikor gyermekek vagyunk, kitalálunk magunknak meséket az általunk ismert világról, némelyek egész világokat, lényeket tudnak létrehozni. A gyermekek képesek erre, egészen addig, amíg meg nem tanítjuk őket, hogy ez badarság. Nem különbséget tenni tanítunk, hanem azt, hogy elfelejtsék a mesét, a fantáziavilágot.

Az első mesét kislánykoromban vetettem papírra, aztán nagyon sok időre elhallgatott bennem a mese hangja. Megtanultam a felnőtt dolgokat, a felnőtt világot. Néhány éve újra megszólalt a mese. Furcsa módon nem akkor, amikor a fiaim kicsik voltak, nem akkor, amikor mondókáztunk, meséltünk, hanem jóval később. Akkor született az első mesehősöm, Gomb Elek.

Az első rész nagyon könnyen ment, szinte megírta magát. Alig kellett javítani a szövegen. A hős felépült a gondolataimban, akkor még nem is sejtve, hogy lesz folytatás. A következő rész sem váratott sokat magára, a kicsi barna gomb története tovább folytatódott, úgy fonták magukat egymásba a szavak, és folytak, ahogyan egy kis hegyi patak folyik. Az első két részt megmutattam ismerősök gyermekeinek, amikor láttam, hogy tetszik, elvittem a mesét óvodába, iskolába. Aztán a gyerekek kértek még. Nem volt több. Elő kellett csalogatni, de nehezen jött. A körülöttem történő események háttérbe szorították a mesét. Akkor volt időm végiggondolni, hogy mit is csinálok, már szándékos lett a mese. Tisztába kellett tennem a mesével, az én mesémmel való kapcsolatomat. A hős, Gomb Elek és tulajdonosa már készen voltak, volt egy íve az egésznek, de a folytatást, a kikerekedést meg kellett terveznem. Mert meddig mehet egy mese, hogyan lesz vége?

Végül rájöttem, minden rész lehet az utolsó – ez a határtalanság egyúttal szabadságot is jelentett. A következő résznél már tudtam, mit szeretnék. Az én mesémben győz a jó, és a gonosz sohasem igazi gonosz, gyakran csak egy félreértett helyzet miatt tűnik annak. Nincs a mesémben halál és fájdalom. Maradi mese, a figurák létező tárgyak, akik az emberek között kelnek életre. Abban biztos voltam, hogy nem szeretnék alaktalan, személyiségzavaros szereplőket.

Aki közelebbről ismer, tudja, hogy már nagyon rég nem nézek televíziót, így a mesecsatornákon futó modern meséket sem ismerem. Nemrég mégis tévéközelbe kerültem, ahol egy mesecsatornán épp bizonytalan kinézetű, rikító színű, sipákoló hangú szereplők csináltak valami értelmetlen dolgot. Akkor jutott újra eszembe a meseírás. A kicsi barna gomb, aki a számítógépem lemezén pihen már évek óta. Belém hasított a gondolat, hogy talán még van néhány szülő, aki nem a tévé előtt tartja a gyermeket, sőt, azt remélem, egyre több szülő ilyen: nem nyomják a gyermekek kezébe a telefont, táblagépet stb., csak hallgasson el. Lehet, hogy butaság ez a remény, de ez ad ötletet és vágyat ahhoz, hogy újra mesét írjak, hogy felébresszem az apró gombot, és újabb kalandra hívjam.

Lőrincz P. Gabriella