Elég sok veszteség ért az életben, és bár amikor megtörténtek, mindig azt éreztem, vége mindennek, meg kell halni, és soha nem kapok vissza semmit abból, ami éppen odalett, valahogy mindig túléltem. (Persze veszélyes játék ez, nem tudom, hányszor lehet az életcirkusz porondján állva jól megcsinálni, és mindig talpra érkezni.)

(Eddig a szomorúság és a valóság: innen a groteszk.)

Amit viszont tényleg soha többé nem tudok visszahozni, az a karikatúra-gyűjteményem.

Igen, jól látják, karikatúra-gyűjteményem.

Ugyanis az történt, hogy valamikor a kilencvenes évek közepén elkezdtem gyűjteni a jobb karikatúrákat, vicces rajzokat: általában újságokból, folyóiratokból vágtam ki, de szellemes rajzokat találtam több nyelven megjelenő sajtótermékekben is (ne adj’ Isten könyvekben), és lelkesen kivágtam őket a félelmetes ollómmal. Mikor már sok százra rúgott a számuk, A4-es lapokra ragasztottam őket, a lapokat kilyukasztottam és egy mappába ügyesen lefűztem őket. Néha aztán elővettem és óvó szeretettel lapozgattam. (Nem annyira az érzelgés, mint inkább amiatt, nehogy kiszakadjanak a lyukasztásnál a lapok, mert akkor mit kezdek a felragasztott karikatúrákkal? Újra kivágom őket, immár A4-es lapostul? Nem lehetséges, ugyanis a lapok másik oldalára is voltak karikatúrák ragasztva, valamelyik oldali remekmű tehát sérült volna a másik sértetlen életben maradásáért.)

Telt az idő, egyetemista lettem, Kolozsvárra kerültem, és egy óvatlan pillanatban azt gondoltam, az éppen aktuális albérletem lesz az öröklakásom… ezért bátran felcipeltem mindenféle személyes és szükségtelen holmit, hogy otthonosan érezzem magam. Könyveket, szótárakat (!), súlyzót (!!) és ezt a karikatúra-gyűjteményt is, többek között.

Akkor még nem tudhattam, hogy közel húsz alkalommal fogok költözni a négy év alatt, és bizony költözéskor úgy hiányzik egy jó szótár az ember hátizsákjából, mint a súlypúp a hátáról vagy egy A4-es(-nél kissé nagyobb) mappa a tarisznyájából.

Ennek ellenére sem tudom megérteni magam… nem tudom megérteni magam, amikor egy estefelé nekiálltam, kiszedtem az összes A4-es lapot, mindegyiken (mindkét oldalt számítva) legalább tíz zseniális karikatúrával, és módszeresen négybe téptem őket, kukába helyeztem, majd levittem a szemétbe, nehogy meggondoljam magam. Képtelen vagyok visszaidézni, mi indított erre, és arra sem emlékszem, miket gondoltam közben. Mintha alvajáró volnék, vagy mániákus, úgy dolgoztam; rémlik, hogy lezártam agyam csatornáit, némi gyakorlással meg lehet csinálni ezt, ha az ember annyit gyötrődik, mint én, egyszerűen nem gondolja végig a gondolatot, sőt el sem kezdi végiggondolni, lezárja hermetikusan a gondolatáram útját, és így sikerül egy zsongásszerű, külsőségeiben elmeroggyant benyomást keltő zönögéssel elviselni a legnagyobb kínokat (mármint gondolati kínokat).

Irtózatos pusztítás volt, irtózatos csapás… ugyanis szinte minden pótolható, ami anyagi jav. (Az emberi nem, de arról most nem is beszélünk.) Megvehető, beszerezhető újra, ha máshonnan nem, immár az internetről (fene tudja, hol és hogyan és mi alapján gyártják le, de legyártják, éppen olyannak, amilyenre emlékszünk régről). Az én karikatúra-gyűjteményem azonban örökre elveszett. Soha senki éppen azokat a képeket éppen olyan sorrendben éppen azokból a sajtótermékekből össze nem tudja gyűjteni és fel nem tudja ragasztani a vonatkozó A4-es lapokra. Soha. Soha!

Ízlelgetem a szót, soha, és azt hiszem, jól értem, mit jelent. Mármint hogy pontosan értem. Sokszor gondolok erre a késődélutánra, koraestére. Mi volt ez? Miért tettem? Hol volt az eszem?, kérdezhetném dühösen. Mi lett jobb? Miért, miért, miért?!

De nincsenek válaszok, mint általában az igazán fontos miértekre. Megtörtént. Csendes szomorúság van, ha eszembe jut. És azon töprengek, minek a metaforája, minek a szimbóluma lehet. Az én életemben – és úgy általában is. De ekkor már megszédülök, és lezárom a gondolatokat. Jobb az ilyent nem végiggondolni. (Persze, úgysem lehet.)

Nagy Koppány Zsolt