(Megtörtént esemény nyomán)

Férfi: – Menjünk. Amint alkalom adódik, az első résen távozunk. Most már végképp nincs levegőm. Egyébként mélyen szégyellem magam férfiúi kiszolgáltatottságom miatt.

Nő: – Márpedig lesz, ami lesz, én maradok. Képtelen vagyok megválni szánalmas életem itt elkoptatott éveitől, még ha az utolsó oxigénbuborékot ki is préselik belőlem. Nézd a világ példatárát: volt ennél rosszabb, sok mindent túl lehet élni, még ezt a lélekölő megaláztatást is. A Sors kereke meg nem áll. Ami ma lent, az holnap fent.

Férfi: – Na, ne… Ha feleségem és sorstársam vagy, hitbéli kötelességed velem tartani. És hogy hogyan? Azt majd kitaláljuk… Bízzunk abban, hogy a sors utat mutat a megfelelő lélektani pillanatban. Hisz örökké reménykedtünk, hogy a megalázások után valahol még emberi élet is várhat ránk.

Nő: – Minden hiába, engem ne győzködj, én itt kívánok megvénülni a Kincses Városban, és arra kérlek, hogy amiért mások eszeveszetten pakolnak, te ne fuss velük, ne őket kövesd, inkább mellettem állj. Mi itt legyünk továbbra is úgy együtt, ahogy egymásnak megfogadtuk. Lásd be, minden átok dacára a helynek számunkra itt jó szelleme van.

Aztán a Férfinek, aki zenitjére ért kiváló képességekkel megáldott képzőművész, elismert főiskolai tanár volt, felesége pedig szakmai körökben szintén nagyra becsült festőművész és körberajongott, vidám társasági ember, egyik rangos külföldi galéria részéről váratlanul kiállítási meghívása érkezett.

Férfi: – Látod? Ez az ég tálcán felkínált valódi jutalma. Ilyesmire vártam. Most itt a lehetőség: repüljünk…

Nő: – Érzem, tudom, látomásom van, számomra minden egyéb hely lehetetlen. Hidd el, én itt jutok lélegzethez, ebben a megszokott levegőtlenségben, mert képtelen vagyok máshol mássá lenni. Nem minden növény tűri a helyváltoztatást. Elszárad.

Férfi: – De értsd meg végre, a határok csupán térképre rajzolt ceruzavonalak, amin keresztülfújnak a szelek. Tisztább levegőt szívhatsz nyugatabbra, mint itt. És ott legalább mélyet szippanthatsz belőle, úgy igazából, emberhez méltón. Bízzunk az útlevélben, s ha úgy alakul, hogy meglesz, minket ne tartson vissza semmi már.

Nő: – Tudhatod, előbb-utóbb darabjaira esik szét az a szekér, amit többfelé cibálnak a lovak. Mi ne tegyük ezt. Festeni, dolgozni, gondolkodni, létezni, élni régi barátaim körében akarok. Valóban képtelen vagy mindezt megérteni? Hiszen, ha a környezet változik, előbb-utóbb a személyiség is megváltozik, s ha nem, hát belepusztul, ez a természet hatalma. Mi sem lehetünk kivételek.

Férfi: – Nézd, ha megkapjuk az áhított szabadulópapírokat, barmok volnánk – mint ahogy azok is lettünk ennyi év alatt –, ha nem használnánk ki a sors ritka ajándékát. Létezik máshol szép jövő. Amikor kezünkben a passzus, ne legyen többé hezitálás: irány a csíkon túl. Ha pedig mégsem hull ölünkbe, amit várunk, akkor amúgy is minden reményszikra csupán falra hányt borsó; maradunk, úgy sem lesz más mit tenni.

Ám a Nő nem hagyta annyiban. Tisztában volt azzal, hogy még a falaknak is füle van, és senkinek az arcára nincs ráírva, hogy kiben lehet vagy nem megbízni. Így cselhez folyamodott. Alkalmat talált, hogy egyik szószátyár ismerősüknek társalgás közben „véletlenül” kibökje: most végleg lelécelnek mindketten. Meg volt győződve, hogy szándékuk az illetékes hatóság fülébe előbb-utóbb eljut, ezzel majd lőttek az útleveleknek, amivel a férj végleges eltávozási terve is meghiúsul. Így aztán továbbra is az otthona lesz az otthona. Ám tévedett. A szószátyár ilyesmiben nem szószátyárkodott, barátként hallgatott, miként a sír. És az útlevelek – mit ad Isten – megérkeztek. Valóban menni kellett…

Aztán mégsem jöttek vissza. Fészket raktak. Kint. De a Nőt – mint ahogy azt előre megérezte –, egyre jobban emésztette a honvágy, nem dolgozott, gondolatai messze szárnyaltak, nem talált önmagára. S mivel disszidensként (akkor) többé vissza sem térhetett, a depresszió végképp hatalmába kerítette. Idegenül vigyorgott rá az idegen hely szelleme, megrágta egészségét, testét, szellemét, majd végleg felemésztette.

A Férfi belerokkant; érezte, a sorscsapással vívott csörtében alul maradt. Munkája sem hozott örömet számára, hiába volt kiváló a művészetben, ott nem kapott méltó reflektorfényt. Pusztán erőtlen árnyéka lett egykori önmagának. Elsorvasztotta a tudat, hogy ő kergette végzetébe párját, hogy ő oltotta ki az életét, ő ragadta tőle el azt a kevés, áporodott otthoni levegőt is, amivel elégedett és boldog volt. Aztán mellőzöttségben, magányban sínylődő szervezete nála is feladta a harcot; idejekorán a Nő után ő is végleg eltávozott.

Láncaikat ugyan letépték, de az otthon gravitációja végig megmaradt. Ám következetesek voltak: együtt maradtak, ahogy egykor megfogadták.

Pedig élhetnének ma is.

Ha az a szószátyár nem lett volna – éppen akkor – annyira tisztességes…

Árkossy István