Ennek inkább naplójegyzetnek kellene lennie, nem is tudom, miért tárom a világ elé, kivált mivel tulajdonképpen önmagáról szól már a megírása is.

„Nem vagyok fáradt, készen állok bármi újra / Tudom, hogy dolgomat nem fejeztem be / Bársonykönyvemet nem írtam tele / Nem tudtam megfogalmazni az igazságot / De amit írtam, mind igaz”, mormogja Hobo a szerintem valaha volt legjobb album, a Csavargók tízparancsolata utolsó számában, amely a Légy szerelmes az életbe címet viseli, és amely az album összes többi dalával együtt minden szépítés nélkül néz végig a múlton.

Nagyon szíven üt, valahányszor meghallom, különösen a „Bársonykönyvemet nem írtam tele” sor. Azért, mert egyszer úgy érzem, hogy én sem írtam tele még a bársonykönyvemet, hogy hátra van még a nagy regény és a nagyregény, máskor meg (ez sajnos sokkal ritkább, vagy nem is sajnos, mert egyáltalán nem jó érzés) úgy érzem, hogy már mindent megírtam, ami tőlem tellett, a nagy mű elkészült, csak hát ezután nyomban felmerül a kérdés, hogy akkor mire várok, miért vagyok még itt.

Éppen ezért aztán igyekszem mindig az elsőre gondolni, tudniillik, hogy a nagy könyv megírása még hátravan.

De lassan öt éve beszélek róla, szinte automatikusan mondom el interjúkban, beszélgetésekben, hogy készen van a fejemben, csak idő kéne megírni, sőt volt alkalom, hogy a témáját, vagy egyenesen a történetet is elmeséltem.

Ám néhány oldalnyi vázlaton kívül még semmit sem írtam belőle.

Pedig igény volna rá. (Részemről is.) (Részemről főleg.)

De mindig akad valami kifogás. A leggyakoribb az, hogy regényt írni iszonyú nagy feladat, összpontosítás, munka (a csodás és szabadon fickándozó ihletett állapotokon kívül), amihez a jelenlegi életformám, melyben könyvszerkesztőként, lapszerkesztőként, újságíróként és tanárként is helyt kell állnom (és akkor a családot nem is említettem) egyszerűen nem teremti meg azt a nyugalmi keretet, amire szükség van a zavartalan alkotáshoz. Kaccantva mondom beszélgetéskor, hogy legalább félévnyi teljes nyugalomra volna szükségem, a világtól elvonulva, amikor csak a regényt írom, de belül tudom, ez nem igaz, volt már három hónapom megírni egy regényt korábban, és végig bénultan ültem a fehér papíron feketén villogó kurzor előtt. (Aztán két hét alatt írtam meg, és egy évig írtam át.) Közben látom azt is, hogy a hozzám hasonlóan „elfoglalt” emberek szépen elvonulnak, vagy otthon, két munka között csiszolgatják a művet, és az lassan testet ölt.

Mások szövegeivel foglalkozom. Ezért kapom a fizetést. A fizetés kell az életben maradáshoz. A gyermekneveléshez. Apropó: gyermeket nevelek. Ma ide viszem, holnap oda viszem őket. Most játszunk. Most apa szerkeszt, nem játszunk. Apa szerkeszt, majd újságot ír, tanít. Most megiszik néhány fröccsöt, hogy kiengedjen. Nem tudok írni, ha fröccsöztem. Nem tudok írni, ha kávéztam. Hideg a víz. Meleg. Szénsavas. Mentes. Ülve nem. Állva sem. Fekve végképp nem. Most idefutok. Hopp, ez a nap is elment. Van két órám (soha nincs), üres, de ennyi idő alatt nekifogni sem érdemes.

És így tovább, napestig.

Pedig csak egy első mondat kéne. De már volt három, egyik sem az igazi, egyik sem gördítette tovább az amúgy már kész történetet.

Most is inkább ezzel a cikkel foglalkozom, pedig ennyi idő alatt, lendületből egy fél fejezetet megírok (aztán hónapokig javítom, de az már nem számít).

Minden nap kéne írni, rendszeresen, csak hát ezt tényleg nem lehet. Ugyanabban az időpontban csinálod minden nap? Hahaha. És te miből élsz, barátom? Nem jársz dolgozni? Nem játszol a gyerekeiddel? Nem fekszel csak úgy, és bámulod a falat? Na hagyjuk.

Pedig születnek könyvek, tehát van, akinek sikerül. És ott fekszik a bársonykönyv, s még egy vagy két könyvnyi üres hely van benne. Addig innen elmenni nem lehet, amíg az nincs meg! De hiába várom, hogy majd magától elkezdődik, mikor ő akar… hogy mikor meg akar születni, akkor csönget egy picit. Frászt.

Ide kell rángatni, meg kell erőszakolni, le kell teperni, gyűrni, ki kell taposni belőlem. Csak hát… nehezen tud az ember a saját hátára lépni, hogy elkezdje azt a kitaposást. Úgyszólván lehetetlen.

Nagy Koppány Zsolt