Ha a téma a tudatlanság, akkor a téma nemcsak az utcán hever, de a kirakatban is áll. Például egy kedélyes hétköznapon kilépek a Magyar Napló folyóirat Ferenc körúti szerkesztőségéből, és a Corvin negyed felé sétálok. Akkor fedezem fel az egyik üzlet ablakába helyezett, fehér krétával írt palatáblát, amely vélhetőleg azt szeretné hírelni, hogy bestseller könyvek kaphatók. Szerencsére nálam van a digitális fényképezőgépem, így azonnal megörökíthetem a pesti proliság jól fejlett tünetét – a képet mellékelten adom.

Ha a téma a tudatlanság, akkor a téma nemcsak az utcán hever, de a vendéglátóhelyeken is. A pincér révén, aki nem tudja, miben különbözik egymástól a makaróni és a spagetti; egy másik pincér személyében, aki azt mondja nekem, hogy náluk spenót nincs az étlapon, csak paraj. A harmincas cukrászdai eladó miatt, aki állítása szerint még sohasem hallotta azt a szót, hogy vajkrém; egy másik cukrászdai eladó révén, aki nem tudja, mi a celofán. Vagy a kifőzdében mellettem ülő ötvenes férfi által, aki a következő mondatot harsogja egy nőnek: „A Jocó az k..va nagy arc! Egyszer hideg volt, és mondta, hogy kib…tt északi sark van, b..meg!”

Ha a téma a semmitmondó fecsegés, akkor a téma nemcsak az utcán hever, de a televízióból is ömlik. Például a reklámok olyasféle mondataiból, miszerint az OTP-s lakáshitel-ügyintéző megfigyelte, hogy ügyfelei „általában olyan lakást választanak, amelyben el tudják képzelni a jövőjüket.” Hát ez csakugyan forradalmi megfigyelés, a csodálkozástól padlót fogtam. Ugyan ki gondolta volna, hogy az emberek olyan lakásban akarnak lakni, amelyben el tudják képzelni a jövőjüket… A tartalmatlan szószaporítás másik kifogyhatatlan tárháza egy magyar bajnoki focimeccs közvetítése. Amikor a szerencsétlen kommentátor kilencven percen keresztül vért izzad: próbálja élvezetesen tálalni a képernyőn látható szánalmas produkciót, a tehetségtelen csetlés-botlást, a kétségbeejtő unalmat. Például a Békéscsaba–Budaörs másodosztályú mérkőzés vasárnap délutáni bohózata során. Indokolatlanul drámai töltetű mondatok röpködnek a tudósító szájából: „Úgy nézett ki, hogy Fodor eltalálta Babinyecz lábát, de aztán az ismétlés megmutatta, hogy mégsem.” Vagy a 81. percben: „Hoppá, hoppá! Azt lehetett hinni, hogy Zahorán Kanalashoz fog passzolni, de aztán inkább Simanovicsot választotta.” A küzdelem színvonaláról sokat elárul a következő szakmai értékelés: „Tányéros legemlékezetesebb megmozdulása az volt, amikor nyolcméteres távolságból három méterrel a kapu fölé lőtt.” S mivel a lelátók szinte teljesen üresek (csak néhány tucat mazochista néző köpködi a szotyit), a mikrofonba behallatszik a kispadokon helyet foglaló „szakmai stábok” izgatott ordítozása – és ezek az edzők, gyúrók és ismeretlen szerepkörű csávók sem kimondottan szellemi lények. Szakmai kincsestárukat nagyjából három utasítás alkotja, de három milyen mesteri üzenet: „Gyere, gyere, figyeljél!”, továbbá „Ne bántsd, b..meg!”, illetve „Fussál, b..meg!”. Ilyen szakemberek mellett nem csoda, hogy szárnyal a sportág.

Ha a téma a jövedelmező primitívség, akkor a téma a világhálón is hever. Egy fürdőhely honlapját tanulmányozom, amikor a képernyő sarkán előugrik egy hirdetés. Szöveghűen idézem – van-e olyan humánértelmiségi férfi, aki egy ilyen bemutatkozástól nem érez ellenállhatatlan szexuális vágyat? Íme:

„Szia!!!! Melissza vagyok 20 éves fiatal lany vagyok!!! Szép arcú , mosolygos, xex és férfi imádó hölgy vagyok aki minden kivánságodat teljesit. Kellemes együtt érzést nyújtok számodra. De persze én is szeretem ha kényesztetnek korod méreted nem szánit, viszont a kedvességed és hozzá állásod annál fontosabb. Diszkricio az fontos, meg kérlek számmal hivj. Nem muszály be jelentkezni ha szabad vagyok azonal fogadlak. Pussy Melissza”

Kedves Melissza, küldd be a szüleidet! De nem is, ne a szüleidet, hanem inkább az általános iskolai magyartanárodat!

Zsille Gábor