Amikor a vézna kis kötet egy régi könyv borítólapja mögül váratlanul földre esett, égi intésnek éreztem a mozzanatot, így a több évtizede feledés homályába burkolózott emlék máris jelzésértékűvé lépett elő; mintha csak azt szándékozott volna közölni: én nem lettem semmivé, lám, újra itt vagyok. Az esztendők árnyékából ismét főszereplővé előlépett kis brosúra szerzője M. Prilezsáevá – még abból az időből, amikor sprőd bajuszát Sztálin magabiztosan pödörgette –, művének címe pedig az egykori lét biztonságának megnyugtató garanciáját hirdeti: Melletted vagyunk elvtárs. Összesen mintegy százhúsz oldalnyi, idő ette papírlapból áll, szélein, körös-körül száradt-zsemlebarnára színeződve. Az évtizedek hintáján átmentett műtárgy érdeme, hogy immár valószínűleg pótolhatatlan „kordokumentum”, és az sem lebecsülendő, hogy ma olvasva epikáját, mosolyogni, hahotázni vagy akár elszomorodni is lehet. Bizonyosan azért kerülte el eddig végzetes megsemmisülését, mert valamikor fontos ereklye volt/lehetett, erről a borító belsejébe ragaszott címke is tanúskodik, jelezve, hogy eme szépirodalmi mű elemista koromban, ezerkilencszáznegyvenkilencben vált becses tulajdonommá, jutalomkönyvként, könyvtáramban nyilvántartásba véve 27-es számmal. A felcím szerint a Román Népköztársaság Közoktatási Minisztériuma tisztelt meg vele, mint a Kolozsvári 2. számú Magyar Fiúlíceum tanulóját (hol van ma már ez a magyar intézményi elnevezés!), méghozzá a Tanügyi Reform 3. évében a II. a. osztályban elvégzett – gondolom kiváló – munkámért. Az okiratot aláírta: Édesapám, Dr. Árkossy Sándor, a Fiúlíceum akkori igazgatója és Dr. Simon Károlyné, az osztálynevelő tanár. Természetesen, a hivatalos pecsét is szabályosan ott virít rajta. Pillanatig sem titkolom, amire most jöttem rá, hogy minden megtiszteltetés és a mű szellemi parádéja ellenére a brosúrát soha nem olvastam el. De lám, a sors szokás szerint csökönyös, csak nem hagyta annyiban, így jöhetett el az ideje, hogy most ismét kézbe vegyem, és legalább illendőségből, itt-ott beletekintsek. Kiderült, anno sokat elmulasztottam, mert most, a sorok mély tartalmi motivációjukkal valósággal lebilincselték figyelmem, azt is mondhatnám: képtelen voltam letenni a könyvet. Pörgő és kihegyezett logikája szinte elvarázsolt, aurája magával szippantott, gondolati hozadéka minden mondatát életbölcsességgé tette, úgy is, mint mélyenszántó emberi tapasztalatgyűjtemény. Ezért gondoltam, hogy a ritka irodalmi zamat ízét, hangulatát bár némileg érzékeltetve, a tisztelt olvasó engedelmével és örömére, idéznék belőle egy pár, véletlenszerűen kiválasztott mondatot. Íme:

„A vén nyírfa dús lombjai között sok száz madár csiripelt, énekelt. A fiúk elhallgatták. A rozs halk suhogással felelt a szélnek. A fa énekelt. Miről is beszéltek a vén fa tövében tartott ülésen? Biztosan valami fontos dologról.

– Jemeljánov!

Szása felugrott. Az iskolai Komszomol-bizottság titkára, a tizedik osztályos Kolja Bogatov mereven nézte Szását, aztán felolvasta személyi adatait, és rövid szünet után megkérdezte:

– Te ugye be akarsz lépni a Komszomolba… Miért?

– Igen a Komszomolba akarok belépni.

A napsugár betört az ablakon, megvilágította a szobáját és ragyogó foltjai ráfeküdtek a falakra. Erre Szása felbátorodott:

– Valamennyi fiú, mind a legjobbak, belépnek a Komszomolba. Nálunk az iskolában ki jár az élen? A Komszomolisták! Nekik sok céljuk van és minden közös.

– Melyik a kedvenc újságod? – kérdezte lágyan Kolja Bogatov, elrejtett mosolyában.

– A Pionírszkájá Právdát és a Komszomolszkáját szeretem. Ebben egyszer közölték, hogy megfejtettem egy keresztrejtvényt.

– Hát szépirodalmat olvasol-e? És a bizottság tagjai bájosan elmosolyodtak.

– Igen, mondta Szása és büszkén sorolta fel: „A kétéltű ember”, A láthatatlan ember”.

– Nem, nem erre gondoltam, mondta Bogatov. – Azt kérdem, olvastál-e olyan könyveket, amelyekben… hiszen érted… amelyekben harcról, a forradalomról vagy a Komszomolról írnak.

– Aha – kiáltott fel Szása örvendezve, hogy ezeket a könyveket is ismeri. Sorolta is: „Így edződik az acél”, vagy „Az ifjú gárda”; abban nagyon szerettem Szergej Tjulenint. Amikor a vesztőhelyre cipelték őket és Szergej tudta, hogy meghal, de halála előtt még fogaival átrágta társa kezein a köteleket. Ez aztán az igazi elvtárs!

Tánja Izmailova felállt.

– Valamit akarsz mondani? – kérdezte Kolja Bogatov.

– Csak azt akarom mondani, hogy Szása jó pionír volt. Megérdemli, hogy mindenestől felvegyük a Komszomolba.

Szása ekkor az apjára gondolt, aki meghalt a háborúban. De utána kitüntették.”

Nos, azt is megvallom, a brosúrát nem böngésztem végig. Persze, már ebben a kis részben is rejtélyre leltem, hiszen a leírtak szerint a gyűlés a természetben, egy nagy nyírfa lombozata alatt zajlik, ahol az ablakon(!) betörő fény ragyogó foltjai ráfeküdtek a falakra. De hát ezen a fordulaton a dadaista Tristan Tzara csöppet sem lepődne meg, és a facsart illúziót a szürrealisták is helyénvalónak találnák. Végül a kiadvány papírját (amit mintha itt-ott Szergej Tjulenin rágott volna meg) úgy simogattam, mint autentikus műtárgyat, és óvatosan visszahelyeztem biztonságos helyére, ahol az idő ilyen épségben eddig is megőrizte a jövendő számára. Jó tudni, hogy továbbra is létezik ez a kis, ötcsillagos szellemi kreatúra, amelyben az ünnepek szimbóluma nem a csillagszóró, hanem a golyószóró. Ismét rendelkezésemre áll, s ha a meglepetések iránti vágyam netán csillapíthatatlan lenne, egy-egy ünnepélyes (golyószórós) pillanatban bármikor elővehetem, és az elmélyülést kedvemre folytathatom. Mert ez a könyvecske is az univerzum szerves része, amin nem tud kifogni a tejútnak sem pora, sem kora. Einstein világosan látta: „A kozmosz és az emberi hülyeség végtelen, de az első nem biztos.”

Árkossy István