A költő itt-ott szerepel, ezzel-azzal találkozik, ilyen-olyan helyzetekbe kerül, erre-arra felkérik. Ám minden kalandja közül a legviszontagságosabb – országszerte begyűjtött tapasztalatok szerint – a villáminterjú. Nem arra gondolok, amikor a költő mikrofonvégre kapja egy pályatársát, hanem arra, amikor egy nem költő kultúrmunkás spontán interjút készít a költővel. Szomorú szívvel írom ezt, mert alapállásból évek óta vallom: egy költő a legkisebb társadalmi figyelmet is becsülje meg; örüljön neki, ha bárki bármiről megkérdezi. Villáminterjút adni elvileg megtiszteltetés – ám a gyakorlatban inkább gyötrelem, sajna.

Legrosszabbak általában azok az esetek, amikor a költő a kies Pannónia bármely pontján szerzői estet, kötetbemutatót, rendhagyó irodalomórát tart, netán beszédet mond valamilyen ünnepségen. Az esemény végén a költő dedikál, vagy pogácsát enne a büféasztalnál, vagy egyszerűen csak elégedetten lubickolna sikeres szereplésének tavacskájában – amikor lesből elibe toppan a helyi televízió kultúrmunkása, és „néhány szót” kér tőle. A költőn olyankor eluralkodik a hiúság, elgyöngül, és barátságos mimikával igent mond. Akkor már nem menekülhet. Félreállítják egy bukszus vagy egy könyvespolc elé, két méterre tőle lerakják a kamerát, s megkezdődik a tortúra.

A gond két aprócska tényből fakad.

Pro primo: a költő előrelátó kérdésére kultúrmunkás szemrebbenés nélkül azt hazudja, hogy négy-öt perc hosszúságú anyagra van szükség. A költő ennek megfelelő, arányos ívet próbál rajzolni mondandójának, ám a rideg valóság az, hogy négy-öt perces szövegeléséből egyetlen, a szövegkörnyezetből otrombán kiragadott mondatot használnak, csak annyi fog elhangzani a helyi televízió esti kulturális krónikájában. Miközben a képernyő alján öt másodpercre megjelenik a költő neve, a szövegező kolléga trehánysága miatt jó eséllyel hibásan írva.

Pro secundo: kultúrmunkásnak halvány fogalma nincs arról, hogy a költő kicsoda. Életében először hallja a nevét ennek a pesti köldöknéző poétának. (Az éppen véget ért eseményen sem volt ott, ötven percet késett, a vége előtt tíz perccel esett be, és akkor is a ruhatárnál mobiltelefonált.) És hát érthető, hogy kultúrmunkás nem készült fel sem a költő életútjából, sem a műveiből. A forgatókönyv a következő: a helyi televízió főszerkesztője délelőtt tízkor eligazítást tart ifjú kultúrmunkásnak (huszonéves kollegina, két éve végzett valamelyik tanítóképző főiskolán, és szülővárosába visszatérve gyakornok lett a kábeltévénél), elé rakva a zsúfolt napi programot. Ennek értelmében kultúrmunkás a társként kapott operatőrrel (régi motoros, huszonöt éve gyűri az ipart) délelőtt tizenegyre a képviselőtestület ülésére megy, nyolcperces anyagot készíteni. Onnan 13 órára a helyi nyugdíjasotthonba rohan, valami házi ünnepségről tudósítani. Három órára át kell érnie a helyi galériába, ahol kiállítás nyílik egy alföldi festő műveiből – és végül öt órától a városi könyvtárban valami Zsille nevű költő estje, amiről kilencven másodperces anyagot kell legyártania, lehetőleg a költő tizenöt másodpercnyi nyilatkozatával. Ha pedig mindezt teljesítette, akkor sipirc vissza a stúdióba, műsorkezdésre megvágni az anyagokat.

Egy interjúban akkor lehet érdemi kérdéseket föltenni, ha tisztában vagyunk az interjúalany személyével. Ennek hiányában csak a közhelyek maradnak, a fárasztó klisék. Olyan hülye kérdések, melyekre képtelenség épkézláb választ adni, pláne néhány másodpercben. Az operatőr kiszól a kamera mögül, hogy „Mehet!”, kultúrmunkás rémülten improvizál, agyában villog a felirat: „Mit szokás kérdezni egy költőtől?”, és előkap néhány ócska panelt.

„Mi a vers?” – kérdezi erőltetett mosollyal, a költő elé nyomva a mikrofont.

„Mit tudom én…” – nyögi a költő. „Nincs rá pontos definíció. Jobb híján olyasféle meghatározásokat használunk, hogy a vers a megfelelő szavak a megfelelő sorrendben, he-he.”

„Hogyan születik a vers?” – alibizik tovább ifjú kultúrmunkás.

„Ööö… izé… mit tudom én. Weöres Sándor egy egész szakdolgozatot szentelt a témának, de ő sem tudta egyetlen körmondatba gyömöszölni a titkot.”

„És végül: miről szólnak az ön versei?” – teszi fel a koronát kultúrmunkás.

„Amiről a költők versei több ezer éve. A szerelemről, az elmúlásról, a természetről és a mákos tésztáról.”

Hazafelé utazva a költő elképzeli, értékes nyilatkozatából milyen pompás kis anyagot vághat kultúrmunkás – és határozottan örül, hogy nincs lehetősége megnézni a helyi televízió kulturális híradóját.

Zsille Gábor