Még néhány óra

163 kilométerre vagyunk még Budapesttől. Az ilyen helyzetekre, mint az enyém, azt mondják: ezer szállal kötődik az ember. – Ezer szállal kötődök Magyarországhoz – de vajon hány szállal Kárpátaljához?

Talán csak egyetlen dolog köt haza igazán, ami miatt még mindig idegen az elköltözés gondolata: felmenőim sírját nem vihetem magammal. Próbálom megmagyarázni, hogy ez nem számít, csupán az emlékek fontosak. Mint ahogy egyetlen, még itthon maradt barátom is el fog menni. Mint ahogy iskolás kisfiam is Budapesten tanul majd a továbbiakban. Itt van drága hegyeim látványa – de hegyek mindenhol vannak. S a templom, ahol megkereszteltek? A gyülekezet, ahol először vettem úrvacsorát, ahol egy sorban ülök nagyszülőm testvéreivel? Mi lesz az erdővel, ahol először másztam fára, ahonnét aztán leestem? Az úttal, amin járni tanultam, a kerttel, amelynek termését nem kell megmosni, a forrással, amiből jéghideg vizet ihatok?

Mindezt hívhatjuk hazaszeretetnek, bár a kifejezés nem pontos, hiszen hazám az egész Kárpát-medence. Az otthonszeretet pedig elég suta. Vég nélkül gondolkodhatok rajta, olvashatok tanulmányokat, járhatok lélekbúvárhoz, de kicsi a szókincsem ahhoz, hogy jól el tudjam mondani, mi tart otthon, mi az az egy.

Kevesebb, mint 100 kilométer van hátra. Az autó maga alá gyűri a kanyargó pályát. Számolhatom, hogy mennyit írok százon, de közben bambulok, nézegetem az őzek. – Ez vajon milyen időhöz tartozik? – Inkább nem számolok.

Tudom, ha elszakad e kötelék, egy részem majd belehal. Akinek ez egyszerű, az nem értheti meg a másikat, ahogy a jóllakott sem tudja, milyen az éhség, akkor sem, ha korábban éhezett már. Nem is kérhetem tőle számon, engem sem kérhet számon senki halandó.

Őrizgetem még a lelkemben azt az egy szálat, óvom, védem, nem mutatom senkinek; féltem, nehogy elveszítsem, vagy ellopják. Ki tudja, hogy szabad-e nevet adni a megnevezhetetlen dolgoknak? Senki nem készített erre fel. Megtanítottak olyasmikre, amikkel alkalmassá váltam a nehéz helyzetek túlélésére; megtanultam embernek, nőnek, anyának lenni, és még annyi mindent tanulni fogok. Kérdeztem gyermeket, bölcset, hitevesztett aggastyánt, szerelmes fiatalt – senki nem tudta megmagyarázni. Vannak kuszaságok, amiket talán nem kell kibogozni, szavak, amiket nem kell kimondani, mélységek, ahová nem kell eljutni. Vannak szálak, amiket nem kell, nem szabad számba venni. Meg kell hagyni egynek a mindenség titkai közül.

 

Lőrincz P. Gabriella