Még leírni sem tudom rendesen. Még a jelentésével sem vagyok tisztában. Utána kell néznem a neten, hogy az általam felvázolt jelentéstartalom mögött pontosan mi áll. Meglepődve konstatálom, hogy bizony, több évtizedes múltra tekint vissza ez a kommunikációs forma, rengeteg könyv jelent meg a témában, külföldön egész iparág épült fel erre a fogalomra. A boomerségem határtalan, nevetek magamon.

Először arra gondoltam, hogy a médiahack azt jelenti, hogy meghekkeljük a médiát. Költői lelkemmel magam elé idéztem, ahogy befogom a szárnyas oroszlánt vagy a kentaurt, valamelyik mitikus csodalényt, hogy száguldozzon a hírrel a média birodalmában, és hintse szét a magvakat, mik megtapadnak a földben, kicsíráznak és gyönyörűszép hírvirágmezőket teremnek.

De aztán kiokosodtam, és pontosítottam: azt jelenti, hogy a médiamunkás talál egy hírforrást, aminek nem okvetlenül van valóságtartalma, ez nem feltétele ugyanis a működésnek, és ha kellő kreativitással rendelkezik, az a hír szárnyra kap és hamar elterjed. Ebből lesz a hírérték, ami vonzza a kíváncsi érdeklődőket, újabb médiamunkások ezt megírják és megjelentetik, az online térben megosztják, majd a médiagyár ebből ismét hírt kreál, és egyre dagad tovább, mint a forgószél, repíti magasba a hírterméket… és adott esetben – nem minden esetben, de gyakran – porrá zúzza mindazt, amit addig több ezer éve mi, az emberiség felépítettünk. Felülkerekedik minden erkölcsi normán és tudáson, szellemi értéken, kulturális identitáson. Az a valóságos, tapintható létezés, amiben addig hittünk, hirtelen köddé foszlik, mert mindez az online térben zajlik le.

Ezt a bizonyos jelenséget alapvetően arra találták ki a kommunikációs szakemberek, hogy eladható legyen egy termék. Tehát a hírforrás valójában egy eladható termék, semmi más. Megfelelő köntösben és tálalásban a sikeres médiamogul még a szart is eladja a világ összes lakosának. Az innovációs ötlet és kivitelezés alapja a kíváncsiság, mint alapvető emberi tulajdonság.

Ahogy ezekről olvasgattam, eszembe jutottak a középkori cégérek, például Salzburgban, emlékszem, hogy csodáltam a belváros boltjai felett lengedező cirádás jelképeket.

Mai szemmel egyszerű, de szép, figyelemfelkeltő eszközökkel csábították a vásárlókat az emberek – akkor azonban nem kellett az egész világot megszólítani, nem is lehetett. Ám az internet segítségével, ha igaz, amit olvastam, az a cél, hogy a lehető legtöbb embernek eladhassuk a portékánkat.

Na most, ha a frissen szerzett tudásomat kamatoztatni szeretném, népszerűsítő irodalmi műsorokat kellene értékesítenem. Az irodalmat is népszerűsíteni kell! Erre már egy ideje rájöttem, írtam is róla az Olvasatban. Én azt gondolom, a magyar irodalom olyan értékes, hogy tulajdonképpen az egész világnak eladhatom, ha ügyesen manőverezek a hírfolyamban.

Mint jeleztem, vállaltan boomer vagyok, a régi cégér is azért tetszik, mert én a hagyományos, régi és klasszikus dolgokhoz vonzódom. A tíz éve elkészített roll-upot sem vettem elő a spájzból, mert nem találtam hatékonynak. Most már bánom, hogy ennyire nem értettem a médiakommunikáció lényegét.

De annak idején hiába készíttettem névjegykártyát, roll-upot, hiába csináltattam szórólapokat, a kézzelfogható reklámfogások csak súrolták az érdeklődés fenntartását. Aki az élmény, a lelki utazás miatt vett részt az előadásokon, az nem a roll-up miatt távozott jó érzéssel. Valami olyasmi történt, amit értéknek hívtunk mi, boomerek.

Ezt a roll-upot most már bent is hagyhatom a sufniban! Az első lépés a hírérték legyártása, ezt követi annak generálása, majd a megfelelő nézőszám elérésekor jön csak a termékgyártás. Tehát a produktum maga a médiahack! Valahogy így képzelem a menetrendet. Engem ez a dolog nagyon izgat, és szívesen foglalkoznék is ilyesmivel, csak az a félelmem, hogy ez az innováció nem az értékből indul ki, hanem épp fordítva.

Tehát, ha a kerubok költői hasonlatánál maradunk, akkor az az igazi kommunikációs művész, aki a semmiből csinál országos hírt, eladható portékát.

Képzem is magam ezen a téren, és kreatív módon változtatok a hozzáállásomon. Első körben azt tapasztalom, hogy maga a portékám problémás. Túl komoly, sokat kell rajta gondolkodni, a szövegtest bonyolult, az előadásban verseket kell hallgatni, asszociatív képességeket kíván, jaj, ez a szó is idegenül hangozhat a nem boomerek világában… és még komolyzene is szól! Már a szó is elrettentő, komolyzene! És sorolhatnám még a közönségtaszító részeket.

Nem baj, ezen segíthetünk, legalább nem kell annyi verset kívülről megtanulni! Látom a hirdetéseken, hogy laza póló, farmer, bárszéken való ücsörgés, menő tablet a kottaállványon épp elegendő, sőt könnyen befogadhatóvá teszi a hétköznapi látvány a produkciókat. Értem. Minél egyszerűbb, annál nagyszerűbb! A kevesebb néha több! Buta vagyok, ezekre már magam is rájöhettem volna! (Végül is, ezen a gondolati ösvényen haladva, még a zöldeknek is megfelelünk, hisz minden ruha elkészítéséhez sok vízre van szükség!)

Én szeretek csinos lenni, de oké, lesz póló, farmer. A műsorban fontos, hogy megszólítsuk a nézőket, legyen interaktív! Igen, én ezt nagyon szeretem, megoldható. Vetítés, fények, hangosítás, looper-használat… remek ötletek! De a legjobb lenne egy kis robotka, aki mindenre képes, szaval, beszél, rajzol, hegedül, bármit megcsinál, amit kérünk tőle. Akkor csak utasítgatni kell. Na, ezt majd tíz év múlva forradalmasítjuk, most térjünk vissza a jelenbe.

Az innováció előretör, pozitív változást hoz, alkalmazkodni kell a technikai vívmányokhoz! Csak pozitívan! Igaz, hogy ezzel maga az irodalom elmarad, inkább a hogyan találkoztam kamaszkoromban József Attilával, milyen volt Petőfi Sándor nászéjszakája, miért ivott annyi abszintot Ady…

A politikai elemzők is népszerűbbek, mint maguk a politikusok, ezt is tegnap hallottam egy podcastben, az elemző is meglepődött, szóval nem csak én vagyok ilyen naiv, hogy ne lássam azt a folyamatot, miszerint a lényeg lényegtelenné válik, ellentétben a róla alkotott véleménnyel. Erre vágyik a közönség! Elemezni a költők, írók életét, beszélgetni róluk, sztorizgatni és mellesleg egy-két művet meghallgatni, ha már ott vagyunk, de jaj, nem akarom a kárörvendésnek még a látszatát sem keltetni, óva intem magam, hogy elrontsam saját lelkesedésemet. Innovatív akarok lenni!

Én valóban fontosnak tartom és megrögzötten hiszek a pódiumművészet erejében, és ha változni kell, hát persze, miért is ne?

Belekezdek hát! Olyan irodalmi tartalmakat gyártok ezentúl, amihez túlképzett vagyok. Nincs szükség arra a tudásra és tapasztalatra, amire szert tettem. Olyan képességeket kell hasznosítanom, amit gondolom, a média szakon tanulnak a hallgatók. Nem árulom el a titkaimat, de azt be kell valljam, olyanoktól lesem el a fortélyokat, akiket egyidőben… de hagyjuk is ezt!

Eszembe jutott a mondás, miszerint minden csoda három napig tart. Hozzám lassan értek el a változások, de épp jókor, még nem vagyok olyan öreg, hogy ne élnék vele, se olyan fiatal, hogy ne lássam át, az, amire vállalkozom, nem az, amiért elkezdtem ezt az egészet. Mert ahogy a jelen publikációt felvezettem, be kell lássam, nem a művészet vagy az irodalom a lényeg, hanem az, hogyan tudom minél jobban eladni!

Tallián Mariann