Amikor 1980-ban a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent kötetet végigolvastam, nem hittem, hogy másodszor is belelépek ugyanabba a folyóba évek múlva, ámde akkor majd egészen más indíttatású érzések kerítenek hatalmukba a kiadvány lapozgatása közben. A könyv A londoni pestis címmel Daniel Defoe felvilágosodás kori angol író tollából és ollójából származott. Ollójából azért, mert könnyedén összeszedegette, és jó szerkesztői érzékkel egymáshoz illesztette azokat a valós dokumentumokra épülő eseményszeleteket, amelyek a születő brit világhatalom polgárságának mohó egzotikumvágyát és a rendkívüli események információi iránti függőségének szomját, sőt akár szívszorító illúziókat sem nélkülöző kalandvágyát voltak hivatottak kielégíteni. Persze, ennél nagyobb népszerűségnek örvendett már akkor is (és ma is) ritka sikerkönyve, a Robinson Crusoe (ez is mások kalandos visszaemlékezéseiből táplálkozó irodalmi koktél lett), vagy a Moll Flanders kimondottan nem szokványos emberi életútjaival; mindezek pedig a történések mélyebb hitelességének varázsát hangsúlyozandó egyes szám első személyben lettek Defoe által megfogalmazva. Ámde a ködös Albionnak azt a pestis marta katasztrófáját, ami az 1665-ös esztendőben bekövetkezett és amit a szerző maga is még kisgyerekként megélt, már gyakorlott lapszerkesztői erényekkel, valamint rendszeres pénzhiánnyal küzdelmet vívó tollforgató korában úgy terítette 1722-es kiadványának olvasói elé, hogy egyik ismerősének (rokonának?) hiteles feljegyzéseit alapul véve a korábbi drámai történéseket elevenítette fel, ráadásul mindezt úgy sminkelve, mintha ő maga személyesen elejétől végéig át is élte volna. Számunkra is ismerős fogalmak láttak leírva napvilágot, ilyenek a: karantén, vesztegzár, betegek elkülönítése, maszkok viselése, és a fuga, vagyis a helyszínről való menekülés lehetősége, hiszen a tehetősek vidéki ingatlanjaikba húzódtak el, így életben maradási esélyük sokszorosan meghaladta a nincstelenekét. Mindezeket következetes szemezgetéssel „felidézve”, így lett bestseller ez a kétségtelenül hiteles levelek és feljegyzések gyűjteményére épülő, katasztrofális hónapokat megelevenítő „emlékirat”, ami voltaképpen mégiscsak megtévesztő módon jött a világra. Akkor, 1980-ban, puha kereveten olvasva a XVII. századi drámát, úgy tűnt: az idő csupán a múlt filmszalagjain tartogat szórakoztatás céljából hasonló rémtörténeteket, nem is gondolva arra: a filmtekercs egyik sajátossága éppen abban rejlik, hogy bármikor újra leforgatható. Hát itt lépek én most újra a folyóba, másodszorra elolvasva a Téka sorozat karcsú formátumú kiskönyvét. Merthogy pestis akkor, Covid-19 ma, egymástól nem is túl messze álló rokonszáli sorscsapások. Évekkel ezelőtt Defoe könyve csak érdekfeszítő, történelmi eseményeket felvillantó, múltidéző olvasmány volt számunkra, mint akár Pompeji pusztulása, vagy Atlantisz elsüllyedése, viszont ez az 1660-as esztendőkre visszatekintő írás ma már némiképpen használati utasításként és egyben gyakorlati tanácsadásként is szolgálhat olyanok számára, akik akaratuk ellenére részesülnek a kiválasztottaknak fenntartott földi szenvedésből. A maszk, ami ma a világ eleddig megesett leggrandiózusabb álarcos báljának pillanatait váltja szemünk előtt élő valósággá, csak aligha juttatja eszünkbe a színpadi drámairodalmat, az ősi sámán kultúrákat, az ógörög színjátékokat, vagy a commedia dell’arte jelmezes hahotáit. És még kevésbé Goldoni polgárpukkasztó festett arcú alakjait Velence tereinek karneváljain, Casanova változó ábrázatának női szívekbe markoló áttűnéseit, vagy a mindenkori politika Janus-arcát. Az igaz, hogy a maszkok-jelmezek mögött igazi arcok húzódnak meg, olyanok, amelyek könnyed játékuk eluntával vagy halálfélelmüktől megkönnyebbülvén vélhetően egyszer mégiscsak önmaguk szeretnének lenni – persze, akkor, ha azt a Sors is úgy akarja…, de lehet, hogy nem.

Árkossy István