Mondjon bárki bármit, úgy érzem, ideje csomagolni. Indul a Mars mars. Eddig csupán országhatárokon szökdöstünk át, most viszont eljött a pillanat, hogy ezt internacionális egyetértéssel interplanetáris szinten is megtegyük. Hiszen a humán természet örök sajátja, hogy soha nem az jó, ami van, hanem az, ami nincs. Talán mivel a nincsben a semmi van, adódhat esély arra, hogy némi fantázia kerülhessen bele. Értem én, meglehetősen unalmas volt sok százezer évig egyetlen sárgolyócskán fejjel lefele forgolódni, mára már tolongani, lökdösődni, mások sarkára lépve még csak elnézést sem kérni; ám amikor homo erectusként két lábra állva köveket pattogtattunk, majd nyaktilót, mozsárágyút, áldozati oltárt eszkábáltunk – le-fel tekergetve a civilizáció fénytől is óvó vasfüggönyét –, volt a rációban vibráció, hisz nemcsak romboltunk, hanem építettünk is: Siegfried-vonalat, Maginot-vonalat, Berlini falat. Démétriosz és Arisztophanész múltbéli papirusztekercseiből a lángoló gondolkodás megsemmisülő tűzijátéka lett Alexandria porig hamvasztott könyvtárában, ahol úgy állt az izzó bál, mint Róma előtt Hannibál. De még a barbarizmus világégető cselekedetei közben sem változott a lényeg, állandóan ugyanaz ölelt körül: föld, víz, tűz, levegő, s az unalomig ismételhetően: föld, víz, tűz, levegő.

Némi váratlan bolygópálya módosulással azért változhat még az ábra. Eljöhet olyan idő, amikor palackban, zacskóban, batyuban, újrahasznosítható szatyorban lesz átvehető a fejadagként kijáró egyhavi oxigén a térítésmentesen kapható egy pint tiszta vízzel. Persze, lehet igény szerint csereberélni, így, ha valaki nem szomjas, az adag vízért kaphat dupla porció oxigént (jól fog a csúcsok felé kapaszkodóban!), de lesz olyan is, aki levegővétel helyett inkább iszik. A PET-palackokban otthon kipöfékelt széndioxid leadható lesz, ha lesz hol; vagy akár erdőben is szabadon ereszthetjük zöldvilágunk örömére, már, ha lesz még zöld világ. Egy üres flakon – ha időközben nem inflálódik –, egyenértékű egy (kis)kanál vízzel, vagy egy darab reménység-pirulával. De mondom, csak semmi pánik, semmi aggodalom, semmi szorongás, hisz merőben új korszak kopogtat ránk.

Amióta békés szándékkal űrszonda szállt le a Marsra, a háború(!) római istenéről elnevezett vágyaink szigetére, erre a gömbalakú, hatalmas nemzetközi űrbéli homokozóra – ahol igazán van hova bedugni a fejet –, immár megnyugodhatunk: lehullhat az epekő szívünkről, hiszen ettől fogva megnyílik a csillagkapu, lehet ülőhelyet foglalni a marsi kráter-lelátókon, szurkolhatunk amfiteátrumban, csapolhatunk, csápolhatunk vírustűkön ülve, miközben Háry János dal-játékosan megmérkőzik Napóleonnal. Újra átélhetjük Az ember tragédiáját a földi történelemből importált jajok, sóhajok, sikolyok sistergésével kihangosítottan, a Bastille ostromfüstjével illatosítva. És akkor végre eljön Lucifer eufórikus örömünnepe. Felszín alatt a Stix folyónak persze nyoma sincs. Dante Vergiliussal a Tejúton baktat, konstatálva: van olyan hely széles e galaktikában, ahol (még) nincs purgatórium, mindent szűztiszta isa por és homou takar be az új emberi tragédiák új főterének új játszóterén. S ott, ha már mind oltakoztunk, lehet kedvünkre játszakozni, szaladkozni, mulatkozni is nyelvújító neológusaink Kazinczy és Bessenyei igaz örömére. Repül a nagy gondolat, ki tudja, hol áll meg…

Kezdetben kisebb, majd egyre nagyobb homokváracskák megépítése indulhat be, homokbombácskák gyártása a Mars utcai fiúkkal, játékostrommal, játékkatapulttal, játék guillotine-nal, játék tűzjelzőtüzek gyújtásával, kezdetben még csak kis lánggal, enyhén szikrakoztatva. A marsi levegőtlenség, tudjuk, nemigen zavarja majd a honfoglalót. Hiszen ahhoz kellő időben, még otthon hozzászokott; lassan bár, de kialakult védettsége olyan felismeréssel párosulva, hogy bizony értékes semmiség a levegő, s ha már úgy állakozik, hogy kevés van belőle, takarékosságból inkább csak beszívózkodni kell, mert kifújni – ami már bent van – igazán vétek; talán majd később, talán egyszer… az utolsó leheletre tartogatva. Mára tudjuk, hogy a vírus virtus, földidegenek miniatűr hadtestje, büntetőosztaga, rohamszázada, ami sebesebben röpül a fénynél, valódi kihívója a gondolatnak: ma itt, holnap ott; időfüggetlen, edzett, megél koronatavaszban, koronaőszben, koronatélben. Ez lett igazán évszázados felismerésünk. Céljuk világos: mindannyiunkat planétánkról kitúrni, vagy itt eltúrni.

A felfoghatatlan csillagközi távolságok, ha úgy tetszik, klasszikus módszerekkel: ujjal, arasszal vagy singgel is mérhetők, legfeljebb több időbe telik majd a számolás, de tudjuk, a mindenségben minden kizárólagosan csak idő kérdése. Ezért jöhetett el ezeknek a világraszóló maszkabált szervező tüskekoronás zsoldosoknak is a sorsdöntő pillanata. Persze, a jelenség meglehetősen kilóg Kepler nagyvonalúan prezentált planetáris számmisztikájából, de hol vannak ezek a méretek a Dantont és a Robespierrét megrövidítő alig néhány centimétertől.

Könnyen lehet, hogy ez a Mars lesz a végső, csak össze kell fogni, együtt kell marsírozni nagy, kozmikus sáskajárásként. Aztán ha kell, lehet onnan is tovább, a befogadó fekete lyukak irányába, vörös óriások, fehér törpék között, végtelenségünk háttérsugárzásának hívogató szavára. De most, egyelőre még a Marsot dicsérjük. Máris belepirult…

Árkossy István