„– Ki jár ott?

– Tom Sawyer, a Spanyol Vizek Fekete Réme. Mondjátok meg a neveteket!

– Huck Finn, a Véres Kezű és Joe Harper, a Tengerek Haramiája.

Tom szállította barátainak ezeket a címeket, kedvenc irodalmi művei alapján.

– Rendben van. Mondjátok a jelszót.

Két hang egyszerre mondta a nyomasztó éjszakában ugyanazt a baljóslatú szót:

– Vér!!!”

Jó nekem. Többek közt azért, mert olvastam Mark Twain ifjúsági regényeit, a Tom Sawyer kalandjait, a Huckleberry Finnt. Nagyszerű olvasmányok, végig izgultam a főhősökkel az összes kisebb-nagyobb csínytevésüket. Hogy egy mai gyerek számára mennyire menő a csavargásból, csenésekből, otthonról elszökésből építkező sztori, azt nem tudom. Rám biztosan nagy hatással volt, ha annyi sok év után csak úgy feltört a mélyből az olvasmányélmény.

Ehhez persze kellett egy katalizátor. Egy komp. Egy átkelés. Tudom, nem mindenkinek jelent különös élményt a komp, de nekem, aki, ha jól számolom, az utóbbi tíz évben talán ha hétszer utaztam kompon, meglehetősen izgalmas. Egy túlméretezett vágódeszka, amit a tolóhajó tologat a vízen. A többnyire nyugodt víztükrön. Néha át egy-egy nagyobb hajó keltette hullámon. Elúszik mellette PET-palack, strandpapucs. Az elmaradhatatlan dinnyehéj… Ilyenkor, bár nyilván a fedélzeten tartózkodom, sehol érzem magam. Hajón nem kerít hatalmába ehhez hasonló érzés, bizonyára azért, mert az inkább úszó házra hasonlít. Ám a komp – az más. Olyan Tom Sawyerhez illő. Ilyenek, hasonlóak lehettek az annak idején a Mississippin úszó tutajok.

„Néhány méterrel feljebb egy hatalmas tutajon tüzet láttak égni; lopakodva odamentek, és szereztek némi parazsat. Ez már komoly kaland volt. Minden pillanatban megálltak, szájukra tették ujjukat, és csendet parancsoltak egymásnak, képzeletbeli tőrök markolatát szorítva haladtak előre, és baljós suttogással mondták, hogy ha a »gazfickó« megmozdulna, tegyék csak »hidegre«, mert csak a halott ember nem fecseg ki semmit. Persze nagyon jól tudták, hogy valamennyi tutajos a városban van, bevásárolnak, vagy valamelyik kocsmában isznak, de ez a körülmény nem mentesítette őket, hogy a dolgot ne igazi kalózok módjára vigyék véghez.”

A gyermeki észnek nem kell sok az efféle képzelgésekhez – szemet behunyni (bár ez talán nem is szükséges), fantáziát előkészíteni, egy, kettő, három, csapó, történet indul. Felnőttként már nehezebb, de Mark Twainnek negyvenévesen is kiválóan sikerült. Különösen nagy élvezettel írhatta a regényeit: a kalandor-író 1874-ben vásárolt egy Remington írógépet, és azon írta meg a Tom Sawyer kalandjait. Ez volt az első olyan könyv a világon, amelynek a kéziratát a szerzője írógéppel készítette. Haladó szellemű egyéniség volt, nem csoda, hogy lecsapott a különös masinára. A tudomány is érdekelte, Nicola Teslához tartós barátság fűzte. Az Egy jenki Arthur király udvarában című regénye időutazásra épül – hat évvel H. G. Wells Az időgép című remek novellája előtt jelent meg. Ám a víz, a nagy folyó levakarhatatlanul hozzátapadt. Írói álneve az egyik legenda szerint egy folyami hajós szakkifejezés, helyes angolsággal írva mark two, és a mélységmérő rúdon a második vonást jelentette: ez volt a minimális mélység a gőzhajó biztonságos úszásához. Más legenda szerint egy általa kedvelt virginiai kocsmában kiáltott fel rendszeresen a szerző: Mark twain!, Kérek még két italt jelentéssel. Saját bevallása szerint egy Isaiah Sellers nevű hajóskapitány álneve volt, akinek a halála után ő kezdte használni. De lehet, hogy ez csak fedősztori egy csúnya lenyúláshoz: nemrégiben egy texasi könyvkereskedő talált Mark Twain névvel jegyzett írást két évvel korábbról, mint amikor Samuel Clemens először használta. Életútját valamennyire ismerve ez utóbbin sem csodálkoznék… Sajátos gondolkodásuk volt ugyanis a vízi embereknek:

„– Tudom már! – kiáltott fel Tom. – Valaki belefúlt a vízbe!

– Igen – mondta Huck –, éppen így csináltak, amikor tavaly nyáron Bill Turner megfulladt. Akkor is ágyúval lőttek a víz felett, mert a lövés felhozza a hullát a víz tetejére. Igen! Most jut eszembe, kenyereket is vettek, higanyt raktak bele, s a víz tetején úsztatták őket, mert a kenyér éppen ott áll meg, ahol valaki megfulladt.

– Erről már én is hallottam – mondta Joe –, csak arra lennék kíváncsi, honnan tudja a kenyér, hogy hova menjen.

– Dehogy a kenyér tudja – mondta Tom –, azt hiszem, inkább a varázsige teszi, amit a kenyérre mondanak.

– Semmit se mondtak rá – szólt Huck –, láttam én is! Semmit se mondtak!

– Furcsa – szólt Tom. – De talán magukban mondták!… Hát persze hogy így csináltak, erre igazán mindenki gondolhat.”

Most pedig szerzek magamnak egy álnevet…

Komp Géza