Rákapok helyekre. Újra és újra találkozni szeretnék velük, látni, belélegezni, mindent megtudni róluk, közel ólálkodni a szívükhöz, múltjukhoz.

Mezítláb sétálok a Duna-parton, Leányfalun, sarumat a kezemben viszem. Máshogy sétálok, mint amikor a kisbusztól megyek hazafelé. Itt minden lépésnek megvan a maga szertartásossága, misztériuma. Egykor Móricz Zsigmond, Márai Sándor sétálhatott ezen a partszakaszon.

Amikor egy időben a Kéhli Vendéglő felé mentem jó fácánlevesért, emlékszem, milyen ünnepélyesen sétáltam oda mindig a kockaköveken, minden lépésre óvatosan vigyázva, közben arra gondoltam, hogy Krúdy Gyula hányszor léphetett – és milyen állapotokban – ezekre a kövekre. Az egyik barátom vásárolt ezekből a kockakövekből, szeretett volna kézbe fogható emléket is arról a helyről, ahol egykor Krúdy naponta járt. Megértem. Én lusta voltam kockakövet vásárolni, ezt azóta is bánom. Pedig kettőt is kellett volna vennem, remek ajándék lehetett volna a másikból. Azt a követ az elmúlt száz évben annyiszor lemosta az eső, annyi minden rakódott rá, hogy már csak a tudat képes átlátni az időn, meglátni és elképzelni rajta Szindbád írójának lábnyomát. De az képes rá.

Esztergomban, a várfal előtt ugyanígy. Nemcsak az emléktáblájánál érzem Balassi Bálint jelenlétét, hanem olyankor az egész napomat végigkíséri, magamban mormolom a verssorait. Aztán a Szinva-pataknál: találkozás József Attilával. Galagonya nem létezik már Weöres Sándor nélkül, ha pedig virágzó mandulafát látok, ott sétál Janus Pannonius is alatta. Hányszor mondtam ki magamban, magamnak a titkos szavakat („merészen a télben”), amikor tanácstalan voltam, merre tovább, s hogy lesz-e erőm a továbbhoz… Bár megtudhatná Janus, hogy azzal a sorral mennyit segített nekem – bő félezer év múlva.

Nem képzelem, hogy velem kezdődött el a világ, és azt sem, hogy velem ér majd véget. Inkább szeretem magamba fogadni, beépíteni az „előzőek”, a „fontosak” helyeit, gondolatait, verseit. Megsokszorozzák, kiszélesítik az életemet. Olyan ez, mint a kristályosodás. Minél több réteg rakódik az élményre, annál szebben tündököl, annál értékesebb lesz, amit látok, megélhetek.

Az egész világ összes helye, négyzetcentimétere ilyen lehet. Egészen más megnézni „azt” a tengert, ha tudom, hogy az az öreg halász tengere, a hófödte hegyet, „minek nem árt se nap, se szél”, ugye, Vajda János? Ovidiust, Goethét kell olvasni, az olvasást életformává tenni, olvasni azért, mert az jó. A természet persze önmagában is lenyűgöző, a hegyi út, a folyó, a vízesések, de tovább megyek: kevésbé jelentős dolgok is fontossá válhatnak, megemelkedhetnek, ha kötődnek valakihez, ha újra életet kap valaki bennem általuk. A görögdinnyéről (édes levében) Brautigan jut eszembe, a balatoni nádasról Fekete István Tüskevára, a köménymaglevesről Hamvas Béla. Az egri várnál megjelenik előttem Gárdonyi Géza is, a duinói sétányon pedig Rilke.

E kövek, utak, patakok fölött sűrűbb a levegő, mesélnek, ha értem a szavukat. Persze valójában a könyvek, a versek őrzik meg az egykori írók, költők legszebb arcait, általuk lesz számomra különös értéke, tágabb, titokzatosabb mondanivalója annak a kockakőnek, folyószakasznak. Fülembe súgnak valamit.

A minap régi képeket nézegettem írókról. Az egyiken Móricz Zsigmond ült leányfalusi házának teraszán, (sokadik) családja körében. Fekete-fehér kép, fehér a levesestál, a tányérok – vajon mi lehet bennük? Ránagyítok, aha, mondom magamban, aha! Pontypatkók azok. Halászlevet kanalaznak, a gyerekek is. Jut eszembe – mennyire jó lenne enni újra! Kisbográcsból szedve, levesestálból, mindegy. Egy biztos: mostantól Móricz Zsigmond is az asztalnál ül majd a képzeletemben.

Mirtse Zsuzsa