Az egykori falu, amelyben élek, ellát minden bőséggel. Karnyújtásnyira van a kis tó, szerencsés években nyáron békakuruttyolásra alszom el. Van, akit ez idegesít, engem megnyugtat. Ha felsétálok a parányi temető melletti úton, a hegy lábához érek. Nem komoly hegy ez, inkább csak kistestvére a környező nagyobbaknak, de barátságos, és mégiscsak hegy, a nevében is benne van! Mellette lakni fontos és jelentős érzés. Ősszel rizikével vár, télen csipkebogyóval. Közel van a Duna, ha vizet szeretnék látni, hamar eljuthatok oda is.

Szeretem itt az utcákat, pedig a házak nem egyforma stílusúak, nem egy időszakban épültek. A főútra nézők őrzik a település egykori falujellegét, a többi ház vegyesvágott. Tákom-bákom házikók is vannak jócskán közöttük, azok nem tetszenek nyilván, de nyáron megszépíti a különbségeket az előttük virágzó, embermagasságú mályva, a járda mellé ültetett gyűszűvirág, tátika, télen pedig a hólepte cseréptetők miatt lesznek szerethetők. Lehet, hogy hiányoznának, ha hirtelen csak szép házak lennének itt. Azért ilyenek is vannak bőven.

Számontartom a fákat, bokrokat, tudom a virágzások rendjét, hogy hol terem az utak mentén szilva, többféle dió. Az egyik ilyen szabadon álló fa óriásdióját kedvelem a legjobban: vékony a héja, ízes, húsos a termése. Könnyű törni, öröm enni.

Tudom, hogy hol áll ki gyökér a földből, ott vigyázni kell futás közben, és azt is, hol vannak nagyobb repedések az utakat borító betonon. Változatos eséseim sora emlékeztet rájuk. Estem már rollerrel, biciklivel, de még nem tört semmim, maradjon is így.

Az egyik ház kerítése előtt késő őszig egy pici asztal áll, hófehér terítő borítja. Rajta üvegbúra alatt füge, különféle méretű kartontálakban pedig apróbb gyümölcsök: cseresznye, szeder, málna, amit éppen a kert kínál. A becsületkassza mellett plüssgomba csücsül, játékszemével kedvesen néz rám. Olyan, mintha mesekönyv lapjain járnék. Ugyanitt az udvarban többféle tyúk és kakas is kapirgál, ha hívja őket az ember, szedik a lábukat, futnak a kerítéshez, izgatottan pillognak, a kakas húsos taraja hullámzik is. A tó körül gácsérok hajkurásznak egy jámbor tojót, tombol bennük a szerelmi vágy, színpompásak és gátlástalanok. Pár száz méterrel arrébb a kiskocsma előtt ugyanazok az urak isszák a fröccseiket évek óta. Nekem ez az állandóság nagyon tetszik. Ha valakit nem látok, az vagy beteg, vagy meghalt.

Évről évre több szál köt ehhez a helyhez. Ha bármi változik, az általában nem tölt el boldogsággal, mert nekem ez a hely éppen úgy jó, ahogy van. Még most is megállítanám az időt – pedig már oly sok minden átalakult, amióta itt élek –, hogy ne épüljön több ház a hegyen, ne vágjanak ki több fát. Megmaradhasson a futópályának használt földutacska, amelyen a szomszéd időnként le szokta kaszálni a mindent benövő füvet, hogy könnyebb legyen rajta a lábnak.

A minap a kis tó melletti korhadt fűzfa kettéhasadt. Jégeső esett előző éjszaka, nagyobb kavicsnyi darabok hullottak az égből, amit ért, azt verte, bántotta. Beteg volt már ez a fa jó ideje, csak idő kérdése volt, mikor hasad meg a szíve, de akkor is oly rossz szembesülni ezzel. Amikor egy-egy ilyen faóriás kidőlését látom, összerezzenek: olyan kitettnek, sebezhetőnek érzem magam. Hirtelen idézőjelbe kerül mindaz, amit állandónak szeretnék hinni, pedig tudom, hogy csak kölcsönbe kapunk mindent, vissza kell adni, és örülni, hogy egy ideig nálunk lehetett, miénk lehetett.

Ilyenkor éjszaka odabent tátikákat, mályvabokrokat növesztek, színes virágokat ültetek a kerítések mellé, hogy mutassák az utamat, és könnyebben eltaláljak álmomban a hajnal felé.

Mirtse Zsuzsa