Magyarul írni, olvasni Kárpátalján, a XXI. században?

„Nyelvében él a nemzet” – szép és súlyos gondolat ez. Bár valójában csak akkor érti meg az ember, mikor korlátok közé szorul. Mikor idegen nyelven kell tanulnia az anyanyelve helyett. A nyugati humanizmus egyik törekvése az volt, hogy ne így legyen. Ilyesmi már nem fordulhat elő a huszonegyedik századi Európában! Vagy talán mégis? A humanizmus korára tehető a nemzeti nyelvű irodalmak kialakulása. Úgy látszik, az ukrán irodalmi nyelv élete ma egyáltalán nem humánusan alakul. Nem önmagáért, de minden más nyelv ellenében létesül, mintha ettől nyerhetne létjogosultságot.
A trianoni döntés már senkinek nem mond újat, hiszen úton-útfélen szembetaláljuk magunkat egy „nagymagyarországos” térképpel, vagy olyan írásokkal, amelyekben Magyarország határait megváltoztatni vágynak. A felosztott Magyarország egykori részei közül Kárpátalja a legszegényebb és leginkább elhanyagolt terület, jelenleg Ukrajna fennhatósága alá tartozik. Jelenleg, mivel a történelem során sokszor váltott gazdát, s a rajta élő magyarság egyre zsugorodik, jövője most is bizonytalan. 1920. június 4. – Ekkor dőlt el Kárpátalja sorsa is, igaz, az akkori döntés megszületésekor Ukrajna még nem létezett. Ám ez a kegyetlen békediktátum biztosította a nemzetiségi és nyelvi jogokat. Kárpátalja Csehszlovákia része lett, akkor még Felvidékként. Később egy kis időre újra Magyarországhoz, majd a szovjet birodalomhoz került. A Szovjetunió szétesése után, 1991 december elsején kikiáltották Ukrajna függetlenségét, Kárpátalja új gazdát kapott.
Sajnos a „Vesszen Trianon”-t kiabáló honfi fejében sem tiszta, milyen messzemenően garantálta az a bizonyos dekrétum a nemzetiségi jogokat az elcsatolt területek magyarjainak (is): most pont a jogok vesznek. A folytonos változás ellenére Kárpátalja falvai között még ma is akad olyan, ahol csak magyarok élnek. A gazdák cserélődése talán a legjobban az irodalom alakulásán követhető nyomon. Hiába létezik magyar irodalom, hiába vannak magyarul megírt és megjelent irodalmi művek, semmi esélye nem volt fennmaradni annak az arculatnak, melynek kapcsán kárpátaljai irodalomról beszélhetnénk. Fennmaradása ma sem a tehetségek hiánya, hanem a kialakult gazdasági és politikai helyzet miatt kétséges.
A csehszlovák időben, de a szovjet uralom alatt is teljesen természetes volt, hogy a kisebbség a saját anyanyelvén tanult, emellett elsajátíthatta a többségi nyelvet is. Nem okozott gondot megtanulni például az orosz nyelvet, hiszen az alapoktól kezdték az oktatást, nagy hangsúlyt fektetve a tanítás minőségére. Magyar gyermekek számára készítettek orosz olvasókönyvet, munkafüzetekhez juthattak a diákok. Természetes volt előfizetni magyarországi sajtótermékeket, akár irodalmi folyóiratokat, hetilapokat is házhoz szállított a postás, ha arra igény mutatkozott. Mindez a jelenlegi Ukrajna esetében elképzelhetetlen. Tehát nem csupán azzal a problémával kerülünk szembe Kárpátalján, hogy az oktatás nyelve nem a magyar lesz a magyar gyermekek számára, hanem mindennapi és már megszokott probléma az is, hogy nem juthatnak hozzá minőségi kortárs irodalomhoz, mesekönyvekhez. Igaz, a gazdasági helyzet miatt már az igény is egyre kevesebb, hiszen teljesen hétköznapi, hogy iskolás gyermekek dolgoznak, fát hordanak az erdőről, s ezért kimaradnak az iskolából. Ukrajna erőszakkal tanítja igénytelenségre a kárpátaljai magyar gyermekeket. Bár Beregszászon, Munkácson, Ungváron is működnek magyar könyvesboltok, az emberek inkább kenyeret vesznek könyvek helyett, s ha mégis könyvet szeretnének, akkor legfeljebb az antikvár árusnál keresnek olvasnivalót. Működnek ugyan könyvtárak, de a polcaikon kortárs irodalommal csak elvétve találkozunk, ha egyáltalán betérünk a szebb időket is megélt falak közé.
Magyar irodalmat nem csupán a postás nem juttat már el a kárpátaljai magyar olvasókhoz, de a határon való könyvátszállítás is bajos. Hiszen ha hivatalos úton próbál valaki adományként könyvcsomagot szállítani, több hónap papírmunkába, anyagi nehézségekbe ütközik és nagyon kicsi az esély rá, hogy végül sikerrel jár. Elgondolkodhatunk: van-e értelme? Van-e még miért, szükséges-e? Sokan úgy vélekednek, el kell már végre engedni a nemzeti kérdéseket, hagyni kell az egészet, s majdcsak lesz valahogy… Ha Ukrajnában az elfogadott oktatási törvény a gyakorlatban is életbe lép, két lehetősége marad az ott élő magyar fiataloknak: az egyik és legkézenfekvőbb megoldás, hogy magyarországi iskolákban folytatják tanulmányaikat, ehhez vagy bentlakásos iskolai beiratkozásra, vagy a családok áttelepülésére van szükség. A másik lehetőség, hogy ukrán nyelven tanulnak a továbbiakban. Ez nem lehetetlen, de teljességgel elképzelhetetlen egy magyar közösségben élő magyar gyermek számára. Félreértés ne essék, messze nem arról van szó, hogy nem akarnak a gyermekek elsajátítani egy új nyelvet, hiszen az egyéb idegen nyelvek megtanulása nem okoz gondot! Az országot vezető politikusok is szépen haladnak, évről évre jobban megy nekik az ukrán, egyre kevesebb képviselő szólal fel oroszul a parlamentben.
Arról van szó, hogy az államnyelvet nem az alapoktól, hanem anyanyelvi szinten tanítják az első osztályban. Nagyjából hatodikos korban kezdik egyáltalán sejteni a gyermekek, miről is beszél a tanár ukránul. Segédeszközök, munkafüzet, szótár nincs. Az ukrán nyelv jelenleg igencsak képlékeny állapotban van, aki húsz évvel ezelőtt tanult meg ukránul, annak folyamatosan újra kell tanulnia, hiszen az elmúlt években nem csupán új betűk kerültek az ábécébe, nem csupán többször változott a himnusz szövege, hanem eddig nem létező szavak is felbukkantak. Ezekhez a nincsekhez párosul még a Kárpátaljára újonnan beköltözött ukrán nemzetiségű emberek hozzáállása. – Akik sok éve élnek együtt, megszokták egymás jelenlétét, szokásait, akcentusát (rengeteg a vegyes család), de akik az utóbbi három-négy évben költöztek a magyarok lakta településekre, nem igazán fogadják el a történelmi tényeket. Ami ellenállást generál már a gyermekek között is. Fogyogat a megértéshez szükséges jóakarat.
Ha tehát az első lehetőséggel élnek a fiatalok, az azt jelenti, hogy Kárpátalján véglegesen elfogynak a magyarok, ha a második lehetőséget választják, akkor talán marad még néhány év, míg beszélhetünk kárpátaljai magyarságról.

Lőrincz P. Gabriella