Hegedűs Imre János írása Pósa Zoltán Önreflexiók II. című kötetéről

Mocorog, vajúdik, munkál pszichénkben az önfelmutatás ösztöne, illetve kényszere, jeles írók, költők vállalkoztak életsorsukat összefoglaló munkák megírására, és világhírű piktorok festettek önarcképet. „Szeretném magam megmutatni…” – írta Ady Endre, s vallomásai mélyebbet kondulnak, mint a róla és költészetéről írt könyvtárnyi szakirodalom.
Pósa Zoltán, jeles költőnk, prózaírónk, irodalomtörténészünk is – jelképesen szólva – nyakig mártotta tollát a kalamárisba, amikor Önreflexiók címmel nyolckötetesre tervezett regényfolyam írásába kezdett. Elkészült 2024-ben az első rész, az alcímben „vaskori tekercseknek” nevezi munkáját, és most, 2026-ban megjelent az IdőJel Kiadó gondozásában a második, Önreflexiók II., amelyet nagy szerelmének, Barna Mártának ajánl. Pontosabban neki, hozzá, róla írja, Dancs Rózsa szerint „a legnagyobb magyar múzsát” emeli piedesztálra. Az alcím: Barna Mártáról és az igaz szerelemről.
S valóban kitölti, telíti, megtermékenyíti az életművet a rendhagyóan nagy, mély, intenzív szerelem. Több mint társ az 1974-ben, a debreceni Kinizsi söröző Bika pincéjében megismert lány, Barna Márta, ő lett élete tartalma, célja, s ami mindennél fontosabb: múzsája az alkotásban.
De az Önreflexiók II. második kötete nem csak két ember története. Sokkal több annál. Pósa széles mederben hömpölygeti az eseményeket, főleg a kort, amelyben élt, jelen esetben a hetvenes éveket. Rendíthetetlen nyugalommal helyezkedik szembe a bolsevista diktatúrával, harca, küzdelme azért is rendhagyó, mert nincs más fegyvere, csak az istenhit és a szerelem. És nincs lényegbeli különbség a mennyei és földi történések között, menyasszonyát majd feleségét éppen olyan áhítattal imádja, mint a Mindenhatót, ugyanakkor elfogadja harcostársának is, szerelemben és küzdelmekben egyek ők.
S jellemző Pósa Zoltán egész életművére, hogy nem szabja szűkre mondanivalóit. Szétágazó, sokrétegű ez a munkája is, 565 oldalon, 60 fejezetben Miskolc, Budapest és az imádott Debrecen szellemi életének minden szegmentumát felöleli, elsősorban az értelmiségi lét mibenlétét feszegeti, adósnak érzi magát, felelősséggel tartozik nemzetének, mindenekelőtt azokat a csorbákat, torzulásokat akarja kicsiszolni, kiegyengetni, amelyeket a ravasz, a fondorlatos puha diktatúra az emberek személyiségén ejtett. S nincs egy didaktikus szó vagy megjegyzés a könyvben! A lélektani realizmus minden értékét csillogtatva úgy szól legnagyobb közönségéhez, a magyarsághoz, hogy izgalmas eseményeket sorol, jellemeket formál, példamutató személyiségeket idéz meg, elmélkedik a jóról és a gonoszról, koreszméket kommentál, szellemtornákat vív, és érzelempatakok forrásait buzogtatja.
Sorra veszi a helyeket, intézményeket, amelyből – az ő kifejezését használva – kiakolbólították: a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemről, az Alföld szerkesztőségéből, a csongrádi, a hódmezővásárhelyi redakciókból, a megyei könyvtárból… Összesen talán 33-szor kellett új állás után néznie, igaz, díjat is ennyit kapott gazdag munkásságáért. Monográfusa, Gáspár Ferenc szerint krisztusi ez a 33-as szám.
Hatalmas szövegáradat a könyv. Mélységek ásítanak, és hullámtarajok csapnak magasba. Meg kellett írnia a diadalt, a sikert, a megérdemelt hírnevet, és szembe kellett néznie a rémmel, Barna Márta halálával. A XXVII. fejezetben vállalkozik a lehetetlenre, megírni a gyászt, amely 2023. április 20-án zuhant rá. Barna Márta hosszú, fájdalmas szenvedés után meghalt. „Cserbenhagynak a szavak” – írja az egyik kis fejezetcímben.
De a könyv gerincét nem a magánélet képezi. Pósa az alkotáslélektan nagy könyvét írta meg. Természetesen földrajzi terekhez köti a narrációt: Miskolc, Tapolca, Diósgyőr, Balmazújváros, Budapest stb., de keveset tudunk meg a települések és lakói életéről. Pósa önmagát írja, nem nagyzolva, sőt végtelen szerénységgel, mindvégig azokat a faktorokat sorakoztatja föl, amelyek impulzusok voltak az alkotásra.
Külön világ mindaz, amit feleségéről és felesége családjáról írt. Érzelmesen, nemes humanizmussal karolja fel, öleli magához azokat a személyeket, akik Barna Mártát fölnevelték, akik beburkolták a szeretet és a jóság fátyolába. És a szabadság végtelen szeretetét is lelkébe táplálták. Szép futamokat ír Pósa arról, milyen szilárd talapzat volt számára a feleség biztató szava, kitartása, ösztönzése, kiállása.
S amikor az olvasó már-már fulladozik a próza szövegtengerében, Pósa átvált a lírára. Az Önreflexiók II. egyik különös szépsége ez az átváltás. A 261–269., a 278–281. és a 370–374. oldalakon versek sorjáznak, az első ciklusban még Krisztus a szerelem tárgya, de a második két lírai egységben izzó vallomásokat olvashatunk Barna Mártához. Ritka szép műfaji hullámzás ez, feldúsítja a vers a prózát. Ízelítőnek rövid szemelvény: „Vezeklő pásztorok korbács-csörtetése / Áldozó sámánok szent bölléri kése / Pengetem neved a markolat cifráján / Elmúlt szenvedések körbefagyott táján / Idők vén fájának mennybenyúló ormán.”
Van egy iránytűnek is nevezhető rész a kötetben. Borbély László kiadós interjút készített Pósa Zoltánnal, az olvasható az 513–535. oldalakon.
Mindent megtudunk Pósa Zoltánról. Majdnem mindent. Az élete, a küzdelmei, az alábukásai, a felívelései, kapcsolatai a kortárs írókkal, birkózása az irodalmi áramlatok hullámveréseivel… Mind, mind jelenlévő valóságok, és igazolják a szerzőt. Életműve a barcelonai Sagrada Família katedrálishoz hasonlít, a magasba törő tornyok sokasága a befejezetlenség szimbólumai, ily módon Pósa Zoltán szellemi rokona a híres építész, Antonio Gaudínak.
Az önéletrajz X. fejezetének címe: Lehet-e boldog a gondolkodó ember? Nem pusztába kiáltott szó ez a kérdés. Írt Thomas Mann egy különös kisregényt, címe: Az elcserélt fejek. Hindu legenda alapján azt fejti ki a német Nobel-díjas író, hogy ellentétbe kerülhet a biológiai test az értelemmel. Ha túlfejlett a test, elsatnyulhat a fej, az agy, az értelem. S ha a koponya a domináns, ha az ész, az értelem uralkodik, legyengül a test. Nem kapunk végleges választ Pósa Zoltántól az izgalmas kérdésre. Az kétségtelen, hogy életében, alkotói mivoltában előtérbe tolakodhatott a szellemi zsongás. A szellemi szféra. Az ész munkálkodása. Maradjunk csak a kérdésfelvetés mellett. Szerzőnk kérdez, s adjon mindenki más és más választ.
Azt hisszük, a sikeres szerző mindig, mindenhol, mindenkor boldog. Író számára a siker a boldogság egyik forrása. Evidens, hogy emiatt megjósolhatja, előlegezheti az Olvasó Pósa Zoltánnak is a boldogságot.
Összegzésként Pósa Zoltán sorait idézzük, az egyik, ha nem a legjobb munkájáról, az Aranykori tekercsekről írja: „Az aranykori tekercsek eszmei, filozófia szintézis, a keresztény Istenben való kiteljesedés, az ószövetségi, az egzisztencialista, a hinduista, a buddhista, az ősvallásbéli eszmékben, a világirodalmi olvasmányélményekben indázó, kutakodó összegzés.” – Egész életművét jellemzik a fenti sorok.

(IdőJel Kiadó, 2026)