Alacsony termetű, sánta, mord, rideg, zsarnok, titkolózó, ellenszenves, ámde oroszlánszívű. Így írták le kasztíliai-spanyol beosztottjai a portugál hajóst, Fernão de Magalhãest, akinek a neve mellé igencsak illik ebben az esztendőben odakanyarítani egy kerek ötszázast, mivelhogy éppen egy fél évezred telt el 1522 óta, amikor Sevilla kikötőjében újra horgonyt vetett az V. Károly császár áldásával útra kelt öt hajóból álló spanyol flotta viharvert maradéka, a hároméves kalandozás után visszatérő egyetlen karakk, a Victoria. Keleti fűszerekkel, szegfűszeggel, szerecsendióval csordultig telepakoltan, elsőként körbehajózva a Földet. Ám akkor már nem sántikált hajóhídján a rettenhetetlen felfedező, az éles eszű és tapasztalt víziember, Magellán, akit utazás közben a Fülöp-szigetek egyikén, Mactan partjainál már egy évvel korábban, 1521-ben agyonvertek a bennszülöttekkel folytatott csetepatéban. Viszontagságos útjának valódi eredménye az a felismerés lett, hogy a föld és a víz összeházasított birodalma immár bizonyosan nem egy lapos korongon terpeszkedik el a csillagporos mindenség sötétjében, nem is tetra- hexa- vagy oktaéder alakú, hanem égi labdaként lebeg Isten ítélőszéke előtt, aminek még az aljáról sem lehet lefelé esni. Gömbölyded lévén körbehajózható, így az egyirányú utazás akár az idők végezetéig elképzelhető. Sőt, még egy teljes nap nyereséget is inkasszálni lehet a 180. hosszúsági dátumválasztó kör mentén a Csendes-óceán közepén, az észak-déli irányban végighúzódó vasárnap-hétfő délkörön áthaladva. Fontos határvonal, mint az is, amivel VI. Sándor pápa 1493-ban egyetlen tollvonással kettéosztotta a világot spanyol és portugál felségterületre a Zöldfoki-szigeteknél.

A Victoria megérkezésekor az útra kelt 265 emberből mindösszesen 18 lélekben megviselt, százpróbás embermaradék lépett le a hajótatról, ők a felfedezés-kényszer szellemei és szellemszolgái, a kutakodás fő- és alvállalkozói, alkalmi és született szerencsevadászok, helyzetmegoldások munkaszolgálatosai, óceánok pionírjai, skorbut-áldozatok és a Fortuna korbácsütéseitől megvesszőzött túlélők. Az utazás során a lelkesedés reménymutatói sűrűn kilengtek, olykor elpattantak, mint felspannolt rugók az ingaórákban; az energiák kimerültek, a készletek elkoptak, az idegek felmorzsolódtak, a kitartás rostjai pedig elfekélyesedtek az emberi testekben és a hajótestekben egyaránt. Ám arra végtére is csak fény derült, hogy Kolumbusz, Amerigo Vespucci és Cortés meglelt kontinense nem az indiai mesék hona, nem a kelet kincseinek és fűszereinek illatozó aranybirodalma, hanem a Kordillerák, az Andok hófedte hegyláncainak Teremtő által kövekből összepakolt, megmintázott, feltornyosított szárazföldi gátja, ami mögött addig még soha nemlátott határtalan víztükör van kifeszítve: a Csendes-óceán. Víz, víz, víz, mindenhol víz a játékhajókként hánykolódó lélekvesztők pillevitorlái körül. De addig még meg kellett találni a hegyláncok közti átkelőt, és a kitartásnak lett is eredménye: a Rio de la Plata óriás-torkolatában történt hosszantartó és kiábrándító ténfergés után az áhított egérutat – a feltételezettnél ugyan jóval délebbre –, de megtalálták, ezzel megnyílt előttük a menekülés rése, a csatorna, a továbbhaladás garanciája Brazília dzsungelszövésű őserdeinek Chilével határos csücskében. Ott, ahol az egyik világóceán vize féktelen viharzónákat generálva, szűk, zátonyos partok között, átcsordogál a másik világóceánba. Ez lett a Magellán-szoros.

A kíváncsiság víziösvényein zajló utazás forgatókönyve a szokás hatalmát követte: morgolódás, zendülés, intrikák, megtorlás, árbóckötélen lógatás, aztán jött az egymásra utaltság tudatával járó sanyarú beletörődés. Portugál hazájában még Magellán sem lehetett próféta, rendkívüli képességeit a hajózás hőskorának rivális nagyhatalmaként a spanyolok méltányolták, ami így, még további viszálykodások fészke lett. A portugálok nem ismerték el sem a spanyolviaszt, sem a spanyolfalat, a spanyolnátháról pedig akkor még nem is hallhattak. Hazatéréskor, immár Magellán nélkül, helyettese, Juan Sebastián Elcano lett az ünnepelt személy, aki felettesének jegyzeteit, térképeit, minden személyes iratával együtt hiúságból megsemmisítette, hajónaplóját eltüntette. De a fátum sem mindenkor emberbarát. A valódi hősök sem mindig a királyoktól, uralkodóktól kapják meg a kiérdemelt elismerést; a babérleveleket olykor csak jóval később, a kegyes Idő sepri be számukra. És azóta is létezik riasztóan veszélyes Magellán-szoros tele hajóroncsokkal, a viharzónában féktelenül csapkodó fekete széllovasok őrizetére bízva. Ámde a panamáktól sem mentes munkálatokkal járó Panama-csatorna 1914-es megszületése óta a Magellán-szoros egykori jelentőségét csaknem teljesen elvesztette. De a mítosz – mert lett mítosz –, továbbra is mítosz maradt.

S noha a hazatértek közt volt egy Antonio Pigafetta nevű csillagász és térképész, aki olasz nyelven végig naplót vezetett az útról – ez eleinte kézírásos változatban terjedt, s majd csak tizenöt év múlva jelent meg nyomtatásban –, mégis, a Magellán-utazás egyik legfontosabb irodalmi hagyatéka magyar vonatkozásokkal kapcsolatos. Az események latin nyelvű felidézése három túlélővel folytatott beszélgetés alapján készült, közvetlenül a Victoria hazatérése után, köztük az akkori kapitánnyal, Elcanoval is, mégpedig egy Maximilian Transylvanus nevezetű, humanista közszereplőként ismert egyén tollából. Bod Péter szerint, a latinosított névváltozata ellenére Erdélyi Miksa kétségtelenül erdélyi származású (az apja Mohácsnál esett el), és semmiképpen nem szász – mint ahogy azt többen igyekeztek feltételezni –, hanem székely volt, és aki a felfedezőút idején V. Károly magasrangú udvari diplomatájaként tevékenykedett. Írása a Magellán-utazás valóságos forgatókönyve: De Moluccis insulis címmel (A Molukka-szigetekről) Károlynak, az uralkodónak, és ifjúkora szeretett patrónusának, von Wellenburg salzburgi érseknek ajánlottan. A dokumentum az utazást követő esztendőben, már 1523-ban Kölnben és Rómában is könyv formában megjelent, majd nemvárt sikerének köszönhetően több más nyelvű kiadása is napvilágot látott. Vagyis, az erdélyi Transylvanus világmegváltó interjúja jóval hamarabb vált közkinccsé, mint az utat magát is átélt Pigafetta memoárja.

Fűszer-szigetek. Az Indonéziához tartozó mintegy ezer kis földdarab összefüggő gyöngysora. Megannyi haragoszöld magelláni világ. A rododendronok, a mangrove-erdők és az eukaliptuszok hazája, ahonnan a korai újkor kezdetének varázslatos fűszerillata szállt a magasba, és száll még ma is kontinensek fölött, legalább egy-egy pillanatra feledtetve történelmünk vérvörös emberi kicsapongásait, a lélegző természet tiszta leheletének varázsával.

Árkossy István