Zűrzavaros napjainkat kedves és vidám történetekkel, emlékekkel szeretném színesíteni. Úgy gondolom, talán egy könnyed tárca a képzeletbeli vonal alatt frissítő limonádéként hathat – és nem is akar többnek látszani.

Történetem a macskákkal kisgyermekként kezdődhetett, hiszen nincs is olyan gyermekkori emlékem, amelyben ne lett volna macskánk a háznál. Persze akkor a macskatartás egészen más volt, mást is jelentett, mint napjainkban. A macska szükséges volt. Nem kedvtelésből tartottuk, hanem azért, hogy ne legyenek rágcsálók. Természetesen jól bántunk velük, de olyasmire nem emlékszem, hogy ölben ültek volna, vagy ne adj’ isten fölmásztak volna az asztalra (természetesen ez most is szigorúan tilos).

Szóval, mint körülöttem minden más kertes házban élő család gyermekének, nekem is volt macskám. Játszani nem nagyon engedtek vele; vagy azért róttak meg, hogy ne nyúzzam, mert megkarmol, vagy azért, hogy ne ölelgessem, mert bolhás, patkányt fog, akármi. Pedig kedvem telt volna benne, hogy a különleges, puhatalpú plüss igazi „ölbecica” legyen, de a felnőttek közbeavatkozása miatt ez nem valósulhatott meg. Amikor felnőttem, és a gyermekeim képesek voltak úgy együtt élni egy állattal, hogy az életben is maradt, éreztem, szeretnék egy cicát. Korábban már tettem kísérletet arra, hogy legyen háziállatunk, de nem jártam sikerrel. És akkor megérkezett Gizi, vagy ahogy először elneveztük: Mókus.

Egy átlagos napon csöppent az életünkbe, helyesebben egy kukából pottyant. A férjem épp a piacról tartott hazafelé, amikor meglátott egy mozgó farkincát a kuka körül. Először azt hitte, mókus lehet, olyan apró, bozontos farka volt, aztán amikor közelebb ment hozzá, egy cicát pillantott meg. Belépett az ajtón, tartott valamit a markában, és csak annyit kérdezett: nem baj? Mikor szétnyitottam a markát, megláttam Gizit. Olyan pici és sovány volt, hogy épp csak annyit tudtam rebegni: persze hogy nem baj, de az agyam már azon kattogott, hogy enni kell adni neki, és meg kell fürdetni. Rohantam a konyhába, mást nem találván, a reggeli bundáskenyérből csíptem neki apró falatokat, amiket ő úgy tömött magába, mint valami prémium macskatápot. Langyos vízben megmostam, jól áttöröltem, átfésültem, és igyekeztem kiszedni belőle azt a mérhetetlen mennyiségű bolhát, ami az apró testet rágta addig. Begyulladt szemét kamillateával mostam át, s ő olyan türelemmel engedte, hogy már akkor, az első órákban tudtam, ő lesz a családunk első cicája. A mindenféle beavatkozást követően hatalmasat aludt, mintha addigi kis életében még nem lett volna egy percnyi pihenője sem. És talán így is volt. Miután a nagy mennyiségű piszkot és sarat lemostam róla, kiderült, hogy a cica háromszínű: fehér barna és hamuszűrke. Hosszú szőre és mindig szomorkás szeme most is előttem van. Attól a perctől családtag lett, és az én életem is egészen megváltozott. Lett még valaki, aki gondoskodást igényelt, akit szeretni és simogatni kellett, néha olyankor is, amikor nem volt kedvem hozzá. A gyerekek és a barátaink is megszerették Gizit, sőt Gizella őfelségét, mert a kukázós napok elmúltak, és kiderült, hogy igazi hercegnő.

Nem is gondolná az ember, mekkora változást tud hozni az életbe egy ilyen gumicukortalpú, szőrös dorombológép. Bepótoltam hát minden gyermekkori vágyamat, és cicás néni lettem, de ez még csak a történet kezdete. Akkoriban még nem készültek telefonnal jó minőségű fotók, így most nem ő lesz a címlapon, bocsássa meg ezt a nyájas olvasó, de hozzászólásban igyekszem majd megjeleníteni Gizikét.

Lőrincz P. Gabriella