Prüntyőke, akiről az előzőekben meséltem, anyai örömök elé nézett. Legalábbis mi eszerint tekintettünk az apró szőrcsomókra. Nem voltam jelen a cicák világrajövetelénél, készen kaptam az újdonsült nagycsaládot, így igazi meglepetés volt, hogy az alomban két fekete-fehér és két teknőctarka kiscica bújt meg. A fekete-fehér fiúk hamar gazdára találtak, nálunk maradtak a teknőctarka lányok, négy cicával teljes lett a család. A két teknőc ránézésre egyformának tűnt, eleinte még méretben is hasonlóak voltak, de amikor kicsit jobban megfigyelte őket a szemlélő, rájött, hogy teljesen különböznek.

Úgy négy hónaposan megbetegedtek mindketten, akkor az orvos nemcsak meggyógyította, de ivartalanította is őket. A betegségből nagyon gyorsan felépültek, és ezután következett be a legnagyobb változás. Második Salak kistermetű, vékony cicahölgy, Medvécske pedig, a tesó, egy igazi kigyúrt mackó lett. A kicsi Salak nem véletlenül kapta a nevét: nemcsak külsőleg hasonlított az első Salakra, hanem viselkedésében is. Ugyanazokat a dolgokat szerette, ugyanazokat a bolondos szokásokat követte, pedig semmi köze nem volt az elődjéhez, és nem is ismerhette. Úgy éreztem, az első teknőc cicám elvesztése után a Jóisten ajándékul küldte a két kis bársonytappancsút.

Salak lábacskáin a minta felemás elől, a jobb lábán (kezén) a „zokni” világos, a balon sötét, hátul pedig fordítva. A nyakán olyan a szőr, mint egy fekete sál, bajszocskájában pedig van egyetlen hófehér szál. A mindenféle színű kiscica olyan apró maradt, mintha csak nyolc hónapos lenne, pedig már négyéves. Nagy vadász és nagy játékos. Néha csak úgy, a legváratlanabb pillanatban játszani kezd. Egy évvel ezelőtt eldöntötte, hogy beköltözik a szekrényem fölső polcára. Mindenféle fondorlattal próbáltam meggyőzni arról, hogy ez nem a legjobb ötlet, mert a ruháimról a rengeteg cicaszőrt már sehogy nem lehetett eltávolítani, de hiába. Az sem segített, hogy teljesen telepakoltam a polcot ruhával, mert ő, leküzdve a nehezen nyíló ajtót, bemászott, kidobálta a cuccaimat, és befészkelt. Több napig tartott a huzavona, míg beláttam, ezt a csatát elvesztettem. Így átpakoltam a holmit, és helyet készítettem neki. Néha, amikor sehol sem látom a kis vakarcsot, elég a szekrényajtót kinyitnom.

Reklámozta már a kötetemet, de olyan is volt, hogy szétrágta a szélét. Megtanultuk mellette, hogy a mosógépet és a szárítógépet mindig be kell zárni, mert ha nyitva van, beköltözik. Mindenhez köze van, és mindent meg akar kóstolni. Főleg, ha valami zsírral készül. Nem lehet fedetlenül hagyni előtte semmit, még süteményt sem, mert apró cicanyomok keletkeznek rajta, de persze ő sosem tudja, mindez hogyan történhet meg.

Nemrégiben fogbetegsége miatt rászokott a cicalevesre. Gondoltam, mégsem éhezhet, de megbeszéltem vele, hogy ez csak az övé, a vitamin és a fogkezelés mellé jár, s csak addig, amíg helyre nem jön. Ám hamarosan már hangos nyávogással adta tudtomra, hogy kéri a leveskét, lehetőleg azonnal. A hangoskodással persze odacsődítette az anyját és a testvérét, akik egy kicsit sincsenek rászorulva az extra finomságra (sőt!), de most már ők is habzsolják a levest. Tehát bátran mondhatom, leuralt.

Hogy el lenne kényeztetve? Dehogy. Ő egyszerűen csak Salak hercegnő, második ezen a néven. Aki szeret velem filmet nézni, bár olykor nem a filmet kell néznem, hanem őt. Szereti, ha népdalokat hallgatok a telefonon, ha megneszeli, azonnal odajön. És ő a világ legselymesebb bundájú cicája. Együtt alszunk, együtt eszünk, még az írásban is segítségemre van. Ha észreveszi, hogy dolgozom, azonnal rámászik a billentyűzetre, és megnyomja a gombot, amitől CSUPA NAGYBETŰVEL GÉPELEK. Ez az igazi macskakaparás! A használati utasításában nem szerepelt, de szigorúan tilos előtte hagyni bármilyen bőrcipőt, mert azt azonnal kaparófának használja (eddig három bakancsom esett áldozatul). Szóval tiszta haszon, és nem adnám semmiért!

Lőrincz P. Gabriella