Rózsika, aki a markomba született, első ezen a néven, igazi különc volt a különcök között. Amikor megláttam a háromszínű csodacicát – utoljára jött világra első Salak gyermekeként –, azonnal beleszerettem. Ő volt az első, aki kimászott egyedül a kis dobozból, amiben babacicaként éltek, ő volt az első, aki szilárd táplálékot evett. A későbbiekben is mindig különcködött, olyan felsőbbrendű viselkedést, amilyet ő produkált, még macskáéknál is ritkán látni. Ő nem járt az udvaron, hanem vonult. Soha nem karmolt meg senkit, de barátságot sem kötött akárkivel. Legfiatalabbként ő lett a rangidős cica a családban.

A tiszteletet természetesen ki is kérte magának. Minden cicatársának anyukája lett, miközben ő maga sosem hozott kiscicát a világra. Ő a mi világunk legcukibb cicája, amikor dicsérgetjük, méltatjuk a szépségét, különleges pózokat vesz fel. Néha azon kacagtunk, hogy Rózsika vadászás közben is cuki, nem is gyilkolja meg az áldozatát, csak halálra cukizza. Ha valaki átnézné a telefonom fotóalbumát, Rózsikáról találná benne a legtöbb felvételt. Baba és fiatal hercegnő korában nagyon játékos volt. Nyáron a fűszálakkal is játszadozott, elbújt az őszi falevelek mögé. Tavasszal a sárga pitypangok között szaladgált, és nagyokat nyújtózott a simogató napsütésben, vagy a krumpliskosárban üldögélt.

Felháborítónak tartotta, amikor kiscicák csatlakoztak a cicacsaládhoz, aztán viszont simán leuralta őket. Ha úri kedve úgy hozta, néha leosztott egy-két nyaklevest, máskor hevesen tisztogatni kezdte az udvartartás tagjait, akkor is, ha ez nekik nem volt ínyükre. Az étkezés is külön rituálét jelentett: három cica együtt étkezett, Rózsika rövid lábacskáival kibillegett a tálkájához, végigmérte az alattvalókat, majd visszavonult, mert ő nem eszik senkivel. Meg volt győződve arról, hogy itt csak valami félreértés lehet, mivel ő nem macska. Az egyik ablakpárkányon egy üvegpohárban esővíz van, mert Rózsika azt jobban szereti a csapvíznél. Kicsit furának tűnhet ez a viselkedés azok számára, akiknek nincs cicájuk, de a macskások jól tudják, miről beszélek.

A vörös-fekete-fehér színekben pompázó hölgy, bár fiatalon átesett már az ivartalanításon, mégis elnyerte egy fess cicafiú szerelmét. Jenőke feláldozta szabadságát és férfiasságát is, csakhogy Rózsika közelében lehessen. Azt ugyan nem fogadták el, hogy Jenő a házban lakjon, de az udvaron eltűrik. A szerelem úgy egy évig tartott, mára csupán mi emlékszünk rá.

Amikor elkezdtem a macskaságokat írni, csupa vidám dolgot szántam ezekbe a tárcákba, még akkor is, ha több cica, aki életem része volt, már a cicaparadicsomban kergeti a gyíkokat. A történet mégis máshogyan alakul. Rózsika, aki mindent nagyon könnyedén viselt, most nagyon beteg. Nemrég volt nála a doktor, semmi jót nem mondott. Meglehet, hogy amire ez a kis írás eljut az olvasókhoz, az én féltett Rózsikám már a mamájával játszik majd a felhők között. Most csöndesen pihen egy kosárban, amit úgy szeret, és nem érti, mi történik. Én meg imádkozom, hogy hasson a fájdalomcsillapító, és minél kevesebb fájdalma legyen. Vagy aludjon el, itthagyva nekünk a rengeteg emléket, vagy történjen csoda, és még sok évig legyünk együtt.

Mire e befejező sorokat írom, az én Rózsikám puha tappancsai már a cicamennyországban járnak. Két rózsabokor között megpihent örökre, átment a szivárványhídon.

Lőrincz P. Gabriella