Az autó begördült a kocsibejáró elé. A kerékgumi alatt finoman ropogott a fehér murvakő. A cica a szemben álló roskadozó ház sarkánál ücsörgött. Úgy tűnt, mintha régóta várakozna ránk. Mintha ösztönösen megérezte volna, hogy nemsokára megérkezünk. Várakozó testtartással, nyugodtan viselkedett. Örömmel töltötte el a tudat, hogy megjöttek a gazdiék. A hófehér, zsömlényi test pihegve remegett, amikor magamhoz öleltem.

Életemben nem láttam még ezt a macskát, de abban a pillanatban tudtam, hogy mi egymáshoz tartozunk.

Becipeltük a házba a csomagokat, alaposan megraktuk a kályhát, és amíg az befűtötte a helyiségeket, kirámoltuk a Pestről hozott holmit. Átsepertük a teraszt, likvidáltuk a pókokat és pókhálókat a legkíméletesebb módszerekkel. Majd bekuckóztunk a kályha mellé, és dideregve bámultuk a tüzet.

– Anci, be kell számolnom a helyzetről – szalad be a szobába komoly ábrázattal a fiam. – Hópehely, mert így neveztem el, hiszen fehér, teljesen fehér, nem egyedül van. Ott van mellette Jing és Jang, meg a Boci, és képzeld, ott a Kitti, a régiek, és van ott egy szürke, azt már el is neveztem Szürkének, mert szürke, meg egy kisebb boci, éppen olyan, mint a nagy, csak ezek még kicsik. És van egy fekete-fehér is, úgy néznek ki, mint a Jing és a Jang. És képzeld, a Kitti, az anyukájuk vitt egy szőrös valamit a szájában, és az ő vezetésével átmentek az úton, és mint a kiskacsák a Balatonon, éppen úgy követték a gyerekek az anyjukat. Melyiket visszük haza? – érdeklődött élénken a gyermek.

– Na, ezt megnézem! – dünnyögtem, és visszavettem a kabátomat. Az ajtóban vettem egy nagy levegőt. Tudtam, hogy ez nem lesz egyszerű.

Bolyhos, szőrmók macskacsalád, apró kis tappancsok, óvatos nyávogások, könyörgő tekintetetek, halk duruzsolás, és az a simulás, jaj, az a simulás, mely olyan édes, semmihez sem fogható! Ez vár rám odakinn.

A cicahad azt a szőrös valamit, nyilván az egeret majszolta. Azon az apró tetemen feltűnően sokáig rágódtak. Az anyáé, Kittié volt a zsákmány, ez egyértelmű volt a helyzetből. A sokaság, a kicsik és a még kisebbek körötte nyüzsögtek. Mindegyik szeretett volna részt venni a csócsálásban, de ez lehetetlen volt. Egyszer csak Kitti akkorát fújt a bociszínű, tarka kismacskára, aki egészen közel furakodott hozzá, hogy az ijedtében a kerítésig szaladt. Még egy jókora anyai pofon is társult a fegyelmezéshez. A fiam döbbenten nézett rám.

– Anci, te láttad? Láttad, mit csinált?

Én viszont azon döbbentem meg, hogy a fiam feltette ezt a kérdést.

– Látod – próbáltam viccesen megközelíteni a témát –, ilyen az anyatermészet. Lám, nem csak a mi utcánkban csattannak el pofonok – szemtelenkedtem vele. – A túlélés ösztöne mindennél fontosabb az állatvilágban! Különben éhen halnának – okoskodom, de a fiam tovább makacskodik.

– Ez nem magyarázat! Kitti nem szereti a gyerekeit, csalódtam benne! – duzzog, és otthagy. Egyedül szemlélődöm tovább.

Meglepődtem a gyerek reakcióján. Szeretetteljes, biztonságos burokban készülődik a felnőtté válásra, még nem látja a világ természetének mocskát. Hiszen az ember ugyanúgy túlélő fenevad, mint a macskák.

Az elhanyagolt házban a szomszéd cicusai tulajdonképpen jól vannak. Szőrük tiszta, és egy kis bolhavakarózáson túl semmilyen betegség jele nem ütközik ki rajtuk. Nem tűnnek alultápláltnak sem, később bebizonyosodott a gyanúm, hogy a helyiek rendszeresen etetik őket. Nincs is édesebb ezeknél a szőrmókoknál, rendkívül népszerűek a faluban.

Miután beköszönt az éjszaka, a tűz lobogó fénye mellett még egyszer megtekintem a róluk készült képeket, videókat.

Sosem néznek a lencsébe, és folyton izegnek-mozognak. Szinte lehetetlen elkapni róluk egy jó képet. Nem szeretik a hivalkodást, a premier plánt, vonom le a következtetést. Viszont egyfolytában egymáshoz dörgölőznek, így tehát elmondhatjuk, hogy a cicák alapvető tulajdonsága: nem bírnak simogatás nélkül élni. Látom a videófelvételen, ahogyan a nagyobbacska fekete-fehér cica elkap egy szöcskét. Nyilvánvaló, hogy nem a húsos cafat miatt vadászott, hanem az ösztönös zsákmányszerzést gyakorolta. Igaz: életrevalóak! Kevés emberről mondható el ez a környezetemben. Hosszú időt töltenek mosakodással, szóval tiszták és igényesek. De ami a legfeltűnőbb, hogy jókedvűek. Hempergőznek, dorombolnak, ugrándoznak, játszadoznak felhőtlenül. Szeretnek élni!

– Milyen jó lenne macskának lenni! – nevetek fel. Elfelejteni ezt a buta forgókereket, egyik munka a másik után, egyik faladatból beleesni a másikba. Mosolyogni kényszeredetten, és megalkudni az idővel folyton folyvást a lehetőségek árnyékában. Határainkat feszegetni a végtelenségig, a kényszerű túlhajszoltságba vetődni, a megfeleléskényszer pokoli bugyrában tengődni. Keresni a kibúvókat, kiművelni az alkalmazkodókészségünket, és hajkurászni a pénzt az életben maradásért. Ugyan, ki mondja nekem azt, hogy ez nem így van?

– Milyen jó lenne macskának lenni! – sóhajtok fel most már komolyabban. Hempergőzni, mosakodni, falatozni, bújni, bújni, amíg este nem lesz. Akkor titkos utakra indulni, bele az éjszakába, és a vadászat izgatott örömére lelni. Szerelembe esni, és nem törődve se idővel, se gonddal, se egyéb elvárással, csupán élvezni az életet, és szabadon nevetgélni, csillagokat bámulni, ameddig a kedvem tartja. De jó lenne!

Lekapcsolom a mobilomat, és ebben az édes képzelgésben elalszom. Álmomban folytatódik a varázslat, és Hópehely azt suttogja a fülembe titokzatos nyelvén, elbűvölő nyávogással, hogy a száműzetésed véges, és ha mi egyszer összekapaszkodtunk, akkor a ragaszkodásunk egymáshoz: végtelen.

Másnap esős napra ébredtünk, hamar rendet tettünk magunk után. Gondosan elvégeztük a ház téliesítésének teendőit, a diót, almát összecsomagoltuk, és már készen is álltunk az utazásra. Bepakoltunk a kocsiba, kihajtottunk az útra, és elindultunk hazafelé, Pestre.

Mielőtt lefordultunk a sarkon, láttam, hogy Hópehely kiszaladt az útra, és vékonyka hangján nyávogott.

Elöntött a jóérzés, mosolyogni kezdtem, mert abból, ahogy leült a ház sarkához, tudtam, hogy minden rendben lesz. Higgadtan, és várakozással töltötte el a tudat, hogy az ő gazdija egyszer majd nyugalomra lel, és végleg hazatatál.

Tallián Mariann