Macskakő és dinnyehéj

Botorkálunk éjszaka a rakparton, a Duna-part macskakövein az autó felé, egy irodalmi rendezvény után, időnként kivilágítatlan turisták lábain keresztüllépkedve. Hárman vagyunk. A fiúk lapossarkú cipőben, rajtam magassarkú bőrcsizma, mellettünk a Duna fekete, hullámos, fényes szalagja.

Ide nem jó beesni, gondoltam, most a Duna nem haver.

Az autó nem az enyém, de felajánlották, hogy hazavisznek engem is, hiszen egy irányba megyünk. A város zörejes, este már gyakran félreverő szívében került szóba mindez, egy patinás sörözőben, ahová beültünk az est után pár falatot enni.

Pompás ötletet visszautasítani nem szoktam, így megköszöntem a felajánlást, magamba gyömöszöltem még a pizzaszelet utolsó falatjait, belebújtam a kabátomba, vállamra kaptam a hátizsákomat, elköszöntünk a többiektől, és elindultam két cimborámmal az autó felé, amelyről akkor még nem tudtam, hogy hol áll.

Nem messze a Batthyány tértől, mondták.

Ó, de jó, válaszolom nekik, mennyivel jobb együtt sétálni az Astoria felé, a metróhoz is. Útközben felidézzük az est legjobb pillanatait, felszabadultan nevetgélünk, aztán a Batthyány térnél lesétálunk a rakpartra. Sötétben elveszítem a magabiztosságomat, és a mélységtől is félek. Felfelé szeretek menni, lefelé nem szeretek nézni.

Baktatok szótlanul a szalagkorlát mellett szorosan. Végtelennek tűnik az út. Soha nem érünk el az autóig, mormogom magamban.

Kihívásnak élem meg a rögtönzést, a mély vizű helyzeteket, de ugyanannyira szükségem van arra is, hogy belássam a napjaimat, hogy aprólékosan eltervezzem, mikor mit fogok tenni, mikor mit tehetek – és mi az, amit semmiképpen. Van hajlamom a kalandorlétre, de van egy belső fék is bennem, ami szabályoz. Néha túlszabályoz. Most éppen a belső fékemet nyomja a lábam láthatatlanul.

Ha megbotlom és esem, kapjatok el, mondom nekik, egyáltalán nem vagyok már sem jókedvű, sem felszabadult. Láthatatlan, nyirkos kéz szorítja a tarkómat, mint mindig, amikor nem vagyok ura egy helyzetnek.

Ó, persze, de ne aggódj, nem egyből a vízbe esel, a töltés meg a kövek felfognak – mondja írótársam derűsen a hátam mögött.

Mindenféle csúnyákat gondolok arról, aki a magassarkút feltalálta, és szidom magamat is, hogy mégsem tudok mindent aprólékosan kiszámítani, hiába tervezem agyon a napokat, mindig van valami, ami belecsapódik. Mint a zuhanó test a folyóba.

Megpróbálok nem nézni jobbra, a Dunára, a fényes, hullámzó, koromfekete vízre. József Attila versére gondolok inkább. Kosztolányi téveteg hajójára, Ady vén Iszterére.

Egyre többen megyünk tovább. Egyszer csak azt érzem, hogy így már nem félek. Végül is sokan vagyunk már. Valaki csak elkap majd.

Próbálok előre nézni, nem törődni oldalról áramló veszélyekkel, lehúzó erőkkel, csak haladni az utamon, nem nézni a mesterséges fényekbe sem, mert azok meg elvakítják a szemem. És próbálok bízni abban, hogy ha baj van, úgysem hagyják. Vagy felfog a töltés, a kövek, valami majd csak lesz. Inkább a fejemben áramló verssorokra kezdek figyelni, hogy mindezt most, éjszaka, a Duna mellett hallom, és én hallom, és együtt vagyunk mind. József Attila, Kosztolányi, Ady, hű, ilyet talán még soha nem éltem meg. Odaérünk majd a kocsihoz, és vége lesz. Nem akarom, hogy vége legyen.

El akarok vinni mindent. Kabátom zsebét lehúzta a macskakő, a Duna, a dinnyehéj, mégis egyre könnyebben, magabiztosabban megyek. Elérjük az autót. Üres újra a zsebem. Megfogadom, hogy titokban tartom a félelmemet, ami már nincs is, nem beszélek róla senkinek, bár nem szégyellem azt, ha félek, de azért büszke sem vagyok rá.

Pár nap múlva megkérdezem írótársamat, hogy ő látta a töltést? Azért volt olyan nyugodt?

Látta hát. Mert ő kiment a rakpart peremének a legeslegszéléig. Látta a csillogó, fekete köveket.

Mirtse Zsuzsa