Nem gyűjtök tervszerűen és szenvedélyesen semmit – mégis, mintha a tárgyak hívnák magukhoz a hasonlókat, a testvéreket, és belső, titkos akarattól hajtva képeznek körülöttem kisebb-nagyobb csoportosulásokat. Sokaságban, rokonságban akarnak lenni. Így szeretném érezni.

Kavicsok és ásványok. Mindenhonnan csak egyet. Jó, kettőt. Néhányat. Mert olyan szép az erezete. Mert ilyen színű még nem volt. Növények. Leesett levélkékből életnek eredtek, egy vérből valók. Pozsgások, euphorbiák, scindapsusok. Sárgaréz mérleg. Réz gyertyatartó. Réz bármitartó. Rézkorszak. Minikönyvek.

Szerencsére (szerencsémre) van bennem egy zsilip, amely leereszkedik, ha túl sok a sok. Ez a zsilip véd engem. Rilke sorai jutnak sokszor eszembe: „Elönt a sok. Rendezzük. Szétesik. Újra rendezzük. S mi is szétesünk.”

Régebben rosszabb volt a helyzetem, mintha az a zsilip akkor még nem működött volna olyan jól, a határán voltam a tárgyhalmozásnak: a sárgaréz tárgyak gyűjtögetésétől az indokolatlan mennyiségű, hipermagas tűsarkú cipők beszerzéséig számos megjelenési formája volt ennek. Tartalékképzésből, birtoklási vágyból, önigazolásból, valaki, valami helyett, amit vagy akit nem (vagy már nem) érhetek el, csuda tudja, miért szabadult el a gyűjtési szenvedély bennem – de fölém nőtt, leárnyékolt, végül eltakart volna, ha nem vigyázok.

Aztán ahogy a súlypontom inkább a belső, anyagtalan dolgok irányába tolódott el, a gyűjtögetések háttérbe szorultak, s egy napon azt vettem észre, hogy már nem érzem a megszerzési vágy lázas izgalmát. Mi több, teher a birtoklásuk. Nem akarom az egész tengerpartot magammal hurcolni, a régiségboltok előtt is könnyű szívvel sétálok el. Ma már.

Amikor gyűjtésről beszélünk, elsősorban tárgyakra, kézbe vehető dolgokra gondolunk. Pedig sok egyebet is gyűjtögethetünk. Vannak, akik sérelmeket gyűjtenek. Vagy hódításokat. Szalmalángszerelmeket. Ellenségeket. Halmozunk jót, rosszat egyaránt.

Sokan szeretnek rokon lelkeket is gyűjteni. Nyilván csak pici átfedés van két személyiség között, de az a pici – jelentőségét tekintve – háttérbe szorítja a különbözőségeket. Ő is szereti a mackókat. Ő is odavan a levélvágókésekért (régi szódásszifonokért, réz gyertyatartókért, bakelitlemezekért stb.). Neki sem mindegy, hogy maga darálja-e a kávét, és milyen kézi kávéfőzőt használ. Ha ilyen közös metszeteket fedezünk fel, ha lélektársakra találunk, az oldja az elszigeteltség érzését, otthonosabban érezzük magunkat a világban.

Írással foglalkozom, így különleges ajándék, ha bepillanthatok írótársak és egykori írók gyűjteményeibe. A minap megnéztem egy nemrég nyílt kiállítást a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Apró, könnyen áttekinthető tárlat, de igazi ékszerdoboz. Hosszú percekig álltam Jókai Mór sétabotjai előtt. Éreztem rajtuk a keze melegét. Az egyik különösen tetszett: amelynek egy fekete rigó volt a végén. Egy másik tárlóban a kagylógyűjteménye. Egyetlen üveglap választott el Móricz Zsigmond írógépétől, Babits Mihály bombatámadásban megsérült írógépének maradványától, Tandori Dezső mackóitól, Lázár Ervin levágott nyakkendőitől, Gyurkovics Tibor színes kalapjaitól.

Először csak magamnak készítettem fotókat (a mackókról, szivardobozokról, sétapálcákról), aztán arra gondoltam, hogy egy-egy képet elküldök azoknak az ismerőseimnek-szeretteimnek, akikről tudom, hogy mondjuk szintén szeretik a különleges fejfedőket, szivardobozokat, a tengeri élet meszes vázait. Hátha kedvet kapnak a kiállításhoz, sőt, merészebbet is gondoltam: ahhoz, hogy újra levegyék a polcról annak a kötetét, akinek egykor ezek a tárgyak fontosak voltak.

Hátha egy sétaboton keresztül vezet az út újra egy regényhez, vagy egy mackón keresztül egy verseskötethez. Ezek a tárgyak ilyen módon közvetítők lehetnek egy magasabb rendű tartalom felé. S végül is mi más lehet egy ilyen kiállítás igazi célja, mint hogy testközelbe hozza az irodalmat. Hogy ne felejtsünk el írókat, költőket, akik éltek, szerettek, gyűlöltek, gyűjtögettek, felhalmoztak és tékozoltak, ugyanúgy, mint bárki más – de mindeközben olyan tartalmakat hoztak létre, amelyek befogadásához csak szellem és szív kell. Egy magunkhoz fogadott verssor nem kér helyet a könyvespolcon, mégis örökös helye lehet. És minél többen vannak, annál gazdagabbak leszünk: az egyik legkülönlegesebb, legtitokzatosabb gyűjteményünk alakulhat ki belőlük.

Mirtse Zsuzsa

A fotó a Petőfi Irodalmi Múzeum A tárgyak sokasága. Írók gyűjteményei című kiállításán készült. A kiállítás kurátora: Zeke Zsuzsanna.