„A medve igen nagy filozóf. Míg derültek az élet napjai, addig élvezi azokat, s ha zordonulni kezdenek, nem keres idegen hazát, mint a gólyák, nem is megy rabolni az erdőre, mint a farkas, nem megszolgálni, mint a kutya, hanem behúzza magát egy csendes, előre kiszemelt odúba, ott összekuporodik, s nagy megnyugvással várja, hogy melyikük unja meg hamarább a passzív ellenállást: ő-e vagy a tél? Rendszerint a tél türelme szokott rövidebb lenni, mert az rendesen elmúlik magától, míg havon megfagyott medvét még senki sem látott.” Így jellemezte egykoron a Kárpát-medence s egyben Európa csúcsragadozóját Jókai Mór Az újföldesúr című regényében. Valóban nagy filozóf volna-e a medve, a mi Ursus arctosunk?

Dörmögő Dömötör, Brumi maci, Paddington és Micimackó – ha manapság a világhálón rákeresünk a medve szóra, nem őket fogjuk meglelni a találati lista legelőkelőbb helyein. Hanem azokat a székelyföldi medvéket, amelyek a legkülönbözőbb módokon avatkoznak be az emberi közösségek életébe. S amelyeket időnként kilőnek, ahogy azt a kellemetlenkedő vadakkal szokták tenni a megbolondult elefántoktól az eszét vesztett jegesmedvéig a világ minden szegletében. Hiszen az ember élete a tét.

A híreket nézve-hallgatva-olvasva az a benyomásunk támadhat, hogy a Kárpátok medvéi az utóbbi két-három évben valamiféle szent háborúba bocsátkoztak az emberi faj ellen. Hiszen egyre gyakrabban támadnak ránk, s már nemcsak az erdőben teszik ezt, hanem bejárnak a településekre, ott garázdálkodnak – jaj nekünk.

Holott a probléma régebbi. Nicolae Ceaușescu román diktátort rettenetesen frusztrálta, hogy egy nemzetközi vadászkiállításon Joszip Broz Tito elvtárs, Jugoszlávia első embere medvetrófeája nyerte el az első helyet, Todor Zsivkov bolgár pártfőtitkár pedig a szarvas kategóriában lett nyertes. Ezért a múlt század hetvenes éveinek közepén elhatározta, hogy medvére az országban csak ő vadászhat. Akkor kezdődött a medveállomány felszaporodása. A nyolcvanas években a Székelyföldön a macik már be-bejártak a gazdaságokba. Szovátán attól lett híres egy atyafi, hogy miközben (biztosan szín józanul) este aprította a fát a patakparton, meglátta a mackót, amint épp menekül egy disznóval a hóna alatt – a koma erősebben megmarkolta hát a fejszéjét, s reákiáltott a macira: „Add ide, János, me’ nem a tied!”. János megijedt, s otthagyta a megmocskolt zsákmányát, nélküle futott be az erdőbe. ’89-ben magam is találkoztam Tusnádon egy kifejlett példánnyal, amelyik a kemping kukájára járt rá – békés volt és némileg félénk, amiben valószínűleg közrejátszott az erjedő szemét alkoholtartalma.

Nem újkeletű tehát a mackók betörése a településekre. Hogy mostanában többet hallunk az incidensekről, annak több oka van. Az egyik a hírek terjedési sebességének hihetetlen megnövekedése – manapság szinte azelőtt értesülünk ilyen-olyan eseményekről, mielőtt bekövetkeznek. A második: a macik ma már körülbelül tízszer annyian vannak, mint amennyit a Kárpátok romániai erdőségei el tudnának tartani – vándorolnak is szépen nyugatra. Harmadik tényező az erdők módszeres pusztítása – keleti szomszédunkban óránként három hektár erdő tűnik el, ha lehet hinni a Greenpeace jelentésének. Végül pedig: ha elvesszük a maci kajáját, ne csodálkozzunk, hogy ő, mint nagy filozóf, eljön hozzánk és elveszi a miénket. A különbség az, hogy ha a mackó viszi el a kecskét a kertből vagy falja fel a kaját az óvoda hűtőszekrényéből, a vadászok kilövési engedélyt kaphatnak őmedveségére. Ellenben azokat, akik tonnaszám hordják ki az erdőből a medve eledelét – például a rókagombát, a hiribét meg a kokojzát, hogy eladják a naiv turistáknak vagy a dörzsölt nagykereskedőknek, nemhogy a vadászok, de a pénzügyőrök meg a helyi hatóságok sem veszik célba. Pedig legalább paradicsommal megdobálhatná őket valaki.

Király Farkas