Amikor fiatalon az első lakás megvásárlásáig jut az ember, sosem gondol arra, milyen lesz egyszer elhagyni a helyet. Épp annyira nem, mint ahogyan a boldogító igen kimondásakor sem fordul meg a fejünkben a válás gondolata (jó esetben), persze mostanában már divatos a bizalmatlanság jelképe, a házassági szerződés, amin én csak jót mosolygok, nem ilyesmiben nőttem fel.

Házasságra léptem tizenhat évvel ezelőtt egy nyolclakásos ház egyik háromszobás lakásával. Az aprócska egyszobás albérlet után hatalmasnak tűnt, leginkább amiatt, hogy az idősebb gyermekem akkor még csupán hároméves volt, a kisebb fiam pedig a pocakom kényelmét élvezte. Emlékszem, amikor először léptem be a gyéren bebútorozott lakásba, azonnal otthonnak éreztem. Tudtam, melyik szoba lesz a fiaimé, nagyobb korukban majd saját szobát kapnak, szinte éreztem a vasárnapi ebédek, sütik illatát, amik majd az akkor még szegényesen felszerelt konyhában készülnek. Attól a perctől kezdve, hogy a személyes tárgyainkkal birtokba vettük a lakást, amikor elkészült a család első vacsorája az új helyen, otthonná vált. Sorra vásároltam a szükséges bútorokat, használati tárgyakat, átszíneztem a szobákat, mindent megtettem annak érdekében, hogy kényelmesen éljünk. Örültem a lefestett ablaknak, a virágaimnak, amiket mind magam gyökereztettem és ültettem, a falvédőnek, amit nagymamám hímzett…

Az évek múlásával szeretett tárgyaim egyre többen lettek, minden alkalommal, amikor egy számomra addig ismeretlen településre látogattam, hoztam egy aprócska emléket, s természetesen hoztam könyvet. Közben a cseperedő gyermekeim is megszerették az olvasást, így hamarosan az egykor oly tágasnak tűnő három szoba zsúfolásig telt könyvekkel. Könyv került minden lehetséges helyre, a fal szinte nem is látszott, csak a könyvek. Úgy voltam ezzel a lakással, mint egy házastárssal, mérgelődtem, mert beázott a tető, mert a régi vezetékek a falban elavultak, mert mindent át kellett szerelni benne, aztán lecsendesedve mindig ebben a kis lakásban voltam otthon.

Miközben az egykor piciny gyermekem, aki ebben a lakásban született, már másik országban él, s a nemrég hároméves fiúcska már felnőtt férfivá cseperedett, a lakás újra kiürülni látszik. A költözés sosem egyszerű, főleg akkor, ha sok ideig élünk egy helyen. Amikor eldőlt, hogy költözünk, úgy gondoltam, csak a legfontosabbakat viszem. Most, hogy a csomagolás nagy részén túl vagyok, maradtak a könyvek és a könyvespolcok, a polcok helyén lyukak a falban. Kopár lett a lakás, lakássá vált újra az otthon. Valóban csak a fontos dolgokat viszem, vagyis néhány bútoron kívül mindent. Persze a válás nem rossz szájízzel történik, az emlékekkel átitatott falakból az elmúlt tizenhat év nem kitörölhető. Tudom, érkezéskor az új helyen otthont készítek majd, úgy kezdem, hogy lyukakat ütök a falba és fölszerelem a polcokat.

Lőrincz P. Gabriella