Mennyi múltat kell megtartani ahhoz, hogy még ugyanaz az ember maradjak? Tegnap este döntöttem el, hogy megszabadulok a kacatoktól, amiket az utóbbi években felhalmoztam. Majd mindent lefényképezek, így az emlékek megmaradnak, de nem veszik el az életteremet, gondoltam. Akkor jó ötletnek tűnt. Reggel óta két kupacot építek a nappali közepén. Marad. Megy. Nincs majd eldöntöm, nincs még jó lehet valamire.

A könnyű dolgokkal kezdem. Három törött vállfa, egy fedő nélküli műanyag doboz, két kifakult törölköző. Nem emlékszem a múltjukra. Így könnyebb az elválás. Fekete zsákba teszem őket. A porcelánkutyánál megakadok. Tizenkét centi magas lehet, egyik füle törött. Anyám hozta valahonnan. A helyre nem emlékszem, csak anyám illatára, ami akkor vette körül, amikor ezt az ajándékot átadta. Ha a kutyát bezsákolom, az illat örökre eltűnik? Ki tud erre válaszolni, kitől kérjek segítséget? Anyám sem a kutyára, sem arra a napra nem emlékszik. A betegsége elkoptatta a múltját. A háta mögött hagyott pillanatok foltokká folytak össze, azok pedig lecsöpögtek és végleg eltűntek. A kutya végül a marad kupacba kerül a kopott fürdőköpeny mellé. Apám érintését őrzöm rajta húsz éve. Azóta már számtalanszor próbáltam kidobni, de nem megy.

A mandulaműtétemet megelőző este apámnál aludtam. Rettenetesen féltem. Apám vett nekem egy új, rózsaszín, puha köntöst. Azzal vigasztalt, hogy ennek a ruhadarabnak varázsereje van. Ha magamra veszem, hipp-hopp elmúlik minden rossz dolog. Rám adta, és megölelt. Ha megérintem a köntöst, ma is tisztán előttem van az a pillanat. Gyakran látom is: fekete-fehér képkockák pörögnek előttem, a film egyszer csak lelassul, aztán végleg megáll. Csak apám lép ki a kimerevített képkockából. Én képtelen vagyok mozdulni. Apám nem néz hátra, csak akkor, amikor befordul az utcasarkon. A szája sarkában bujkáló mosolyt egy kis ezüstszelencében őrzöm. Sosem nyitom ki, nehogy elillanjon.

Délben leviszem az első adag holmit az utcára. Lomtalanítás van a kerületben. Lefejezett babák, törött bögrék, láb nélküli székek mesélnek egymásnak egykori gazdáikról. Hallom a lélegzetüket is, meg a sóhajukat. Egy óriási tükör rám kacsint. Eleinte nem vagyok biztos benne, de amikor megismétli, sőt pisszeg, kíváncsi leszek rá. Belenézek. Sápadt, kócos, beesett arcú nő néz vissza rám. Megrémülök, hiszen ez nem az én tükörképem, mit keres itt az az idegen? Ismét belenézek, apám áll mellettem, megsimogatja a kócos hajamat, aztán hajkefét vesz elő és megfésül. Most olyan vagyok, mint anyám, amikor a porcelánkutyát adta. Újra érzem az illatát. Úgy döntök, a tükröt felviszem a lakásba.

A bejárathoz közel hatalmas kétajtós szekrény árválkodik. Az egyik ajtaja sír. Valaki leszakította, s most idétlenül lóg. Azt hüppögi, hogy ő jó családból származik, ilyen állapotban nem várakozhat az utcán, mit szólnak az emberek, ha így látják. Egy faragott dobozzal alátámasztom a szekrényajtót, így már egészen csinos. Arra gondolok, be kellene másznom ebbe a szekrénybe, hátha megtalálnám benne nagyanyámat. Az ő tisztaszobájában is volt egy ilyen bútor. Nagy volt, és számomra félelmetes, pedig csak párnákat és dunyhát tartott benne. Nem tudom, mi lett a szekrénnyel, ez a kidobott szekrény meg nem ismeri nagyanyámét.

A kukásautó nyögve áll meg a házunk előtt. A narancssárga mellényes férfi káromkodik, hogy mennyi munkát okoztak neki a lomtalanítással. „Kis kezét csókolom, nem hinné el, ha mesélnék, mi mindent találtam én már a lomok között. Egyszer egy vödörben levágott emberi fej volt. Nem bábu, igazi.” Csak mondja és mondja, a szájából kijövő szavak sorba állnak, aztán elmasíroznak a szomszéd kerület irányába. Hallom a cipőtalpak kopogását. Az egyik szó megbotlik egy rozsdás írógépben. Felszökken rá, és a betűkön eltáncol egy verset. Klasszikus, rímes vers, a vége az, hogy múló szerelem. Ha lenne papír a gépben, megmaradna a vers, azt elküldhetnénk egy szerkesztőségbe, talán közölnék is, pláne, ha tudnák, hogy ezt a verset egy kukásember szájából elszabadult szó írta, az AI segítsége nélkül.

Sötétedik. Lassan minden kidobott tárgy ugyanolyan lesz. Az útjára bocsátott zárlatos hajszárítóm talán beleszeret egy régi vasalóba, és összebújnak valamelyik belvárosi kapualjban. A lift mellett találok egy félbeszakadt fotót, egy ünneplőbe öltöztetett kislánynak hiányzik róla a keze. Szerintem macit fogott benne. Szép mackó lehetett. A lift megáll, közben valaki kinyitja a kaput. A huzat felkapja a félbetépett kislányt.

Döme Barbara

Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.