Kezdetben volt a szent és sérthetetlen könyv – ezek többnyire a szüleim könyvei voltak, nem szamárfüleztük a lapjaikat, nem irkáltunk beléjük, nem húztunk alá semmit, áhítattal fogtuk és olvastuk őket, nehogy szétfeszüljön a gerincük alul, nehogy megtörjön az ívük satöbbi.

Aztán jöttek a saját könyvek (mármint hogy saját tulajdonú, de mások által írt könyvek): ezeket, bár hazaérkezésig ugyanúgy óvtuk széltől, gyűrődéstől, otthon (itthon) már alaposan magunkévá tettük és belaktuk – aláhúztuk, ami fontos, odaírtuk, ami ostobaság, ritkán még meg is dicsértük a szerzőt… felfuvalkodott kismalacok voltunk mindahányan, na, irgalmazz nékünk, Jézus herceg.

Végül eljött a polcoknak a Nagy Elfogyása, melynek egyenes következménye lett az ebook-reader használata. Kelet-európai szokásainkat nem tudván levetkőzni, szereztünk mindenféle letöltőoldalhoz belépési kódot, és azóta vígan olvasunk szakmányban derék Kindle-ünkön ingyér’! (Mentségünkre szóljon, hogy ami nagyon – de tényleg nagyon – jónak bizonyul Kindle-ön, azt megvesszük papíralapon is, de meg kell mondanom, kevés olyan könyv van, amelyik második olvasásért kajabál, hahó, szerzőcskék!)

És a Kindle-ön szintén meg lehet jelölni a fontos részeket: kicsit ugyan macerás, mert hosszan – és nagyon pontosan – rá kell nyomni a kijelölni kívánt rész elejére, aztán húzni az ujjunkat a sor, mondat, bekezdés végéig: néha sajnos átugrik a következő (harminc) oldalra, és ettől kisebb agyvérzést kap minden jóérzésű boomer filosz, de ilyenkor agyvért csapolunk, utána pedig szépen elölről kezdjük az egészet, és közben módunkban áll (muszáj) gyakorolni a türelem szépséges erényét is.

Helyben vagyunk, kérem.

Ugyanis ezekkel az aláhúzásokkal baj van; az ember talál találó sorokat, metsző megfogalmazásokat, olyan telitalálat-szövegrészleteket, hogy csak kapkodja a fejét (meg a levegőt), és úgy érzi, meg kell jelölnie, mert ha nem, azonmód elfelejti (van itt egy kis önellentmondás, mert ha olyan jólsikerült és fontos és leendő életkrédó, akkor meg kéne jegyezni fejből… de a memóriánk sem a régi, sajnos, nemcsak a derekunk) – tehát aláhúz mindent… eleinte még azért válogatva valamennyire, de aztán mint az őrült, ki letépte láncát: mindent. MINDENT.

És soha többé nem olvassa újra. (Olyan ez, mint az ezerszám kattintott telefonos fénykép, amit aztán feltolunk egy merevlemezre, és ott várja az idők végezetéig – vagy amíg az enyészet le nem törli –, hogy valaki megnézze őket… de soha nem jön senki.)

Én azonban – természetesen – nem ilyen vagyok: rendszeresen megnézem a régi, könyvekben jelzett fontos sorokat, és bizony akad olyasmi, amin esmenn el tudok andalodni.

De mióta Kindle-ön csinálom ugyanezt… hát… figyeljenek csak, mi történt!

Új készüléket kellett vennem, mert a réginek lőttek (oké, a lányomé volt, és vettem egyet magamnak, ezt meg visszaadtam neki), viszont a régiről letöltöttem azt a txt-fájlt, amely tartalmazza az általam megjelölt mondatokat: többezer oldalnyi szöveg, szép sorban, minden adattal – location ez meg ez, cím, szerző, miegymás, és másodpercre pontosan még az is, hogy énnagyságom mikor méltóztatta(m) megjelölni az adott sort, mondatot, bekezdést. Nagyszerű és hasznos eszköz ez a Kindle, mit ne mondjak. Ezeket kezdtem tehát újraolvasni, elrendezgetni, szerző szerint csoportosítani – szép és borzalmas munka egyszerre.

És itt kezdődtek a bajok: egy csomó esetben ugyanis olyasmiket jelöltem meg korábban/hajdan, amelyek ugyan az eredeti szöveg lendületében csodálatos mondatokfolyamok valának, de a történet sodrából kiragad(tat)va bizony csak haldöglesztő kis csermelyek – és még csak felidézni sem tudom, miért tartottam fontosnak megjelölni, és főleg, hogy mi a kontextusuk, viszont a helyi értékük nélkül immár egyáltalán nem működnek. Nézzék csak, ilyenekre gondolok:

„location 2410–2411

A vészlovag szemében előbb értetlenség, azután döbbenet csillant meg, bár az ehhez tartozó arckifejezés egy része az asztalon hevert Cyrene előtt.”

Vagy:

„location 3794–3795

Most megsérült a bútor. Mi lenne, ha nem tenne olyan mozdulatot, ami varázslásnak látszik?”

Na ugye. (A demonstráló idézetek egyébként Adrian Tchaikovsky Pókfény című zseniális könyvéből származnak.)

Az elsőnél (location 2410–2411) rémlik valami, hogy talán a vészlovag feje/arca „levágásra (és így az asztalra) került”, de nem vagyok biztos benne, viszont mivel csak ezt jelöltem meg, túlságosan fáradságos lenne visszakeresni a kontextust, valszeg tehát soha nem tudom meg, mi történt, hacsak a halálom óráján eszembe nem villan; a másodiknál (location 3794–3795) viszont egyáltalán és végképp nem tudom felidézni, milyen kontextusban hangzott el az egész fránya mondat, és így tök fölöslegesnek látszik a hajdani jelölési indulat és kínlódás (emlékeznek: ujjunkkal pontosan megjelölni az idézni kívánt rész kezdetét, de néha megfut pároldalnyit a cucc satöbbi).

(Arról nem is beszélve, hogy előfordul, amikor lustaságból – mert elsőre nem sikerült – végül tényleg nem a teljes mondatot jelölöm, amit eleve akartam, hanem csak a felét, így ha bárhol fel akarom majd használni az adott idézetet, komoly bajban leszek, és jelölhetem három ponttal, hogy ez itt nem a teljes mondat… rémálom, de komolyan!)

Szerencsére azonban olyan szövegeket is megjelöltem anno, amelyek önmagukban is tökéletesen működnek – figyeljenek csak!

„location 3634–3634

Összesen hat ghant sürgölődött a konyhában, az egyikük nagyon-nagyon gonoszul söprögetett.”

Vagy:

„location 3791–3792

– A végén úgyis mind meghalunk, bár maguk valamivel előbb – mutatott rá Cyrene, és ismét kihúzta időközben leeresztett íját.”

Ezeken gurgulázva nevetek még most is, hogy ide átmásolom őket, és… hm, azt hiszem, az fog történni, hogy újraolvasom a könyvet (persze, papíron, mert időközben megvettem, annyira jó, és igyekszem nem jelölni semmit – hiszen már mindent megjelöltem –, csak élvezni a csodás történetet, pompás humort). Igen, ez lesz a megoldás minden hülye hajdani, immár fölösleges kiemelésre – amelyik regényben mondjuk ötnél több jelölést eszközöltem, azt mostantól szépen újraolvasom. Jó mulatság, férfimunka lesz! Csak tudnám, mikor.