Az irodalmi élet egyik gyászos részletét úgy hívják: honorárium. Természetesen nem a megkapott-elköltött honoráriumról beszélek, hanem a soha ki nem fizetett, visszatartott, bedöglött, mások által jogtalanul lenyúlt, kútba esett, elkallódott munkadíjainkról. Melyik költőnek és írónak nincs erről személyes tapasztalata? Melyikünk nem károsult?

A mi szakmánkban a sok emelkedett, magasztos téma mellett erről nem szokás nyilvánosan szólni. Még anyagiasnak látszanánk. Eleve szánalmasan alacsony béreink visszatartását természetes foglalkozási ártalomnak tekintjük, afféle járulékos veszteségnek – a pályán töltött huszonnyolc évem alatt még soha nem hallottam olyat, hogy egy kolléga feljelentést tett, pert indított a jogos bére behajtásáért. Idén januárban – privát kíváncsiságból – elkezdtem összeszámolni, az évtizedek során mennyi jövedelmemtől fosztottak meg különféle folyóiratok, kiadók, intézmények. Összeadtam, ami néhány perc alatt, úgymond kapásból eszembe jutott, és már nyolcszázezer forint kárnál tartottam. S nem is kellett nagyon mélyre ásnom… Gyorsan abbahagytam a leltározást, mert attól féltem, ha egymillió forint fölé jutok, agyvérzést kapok.

Legutóbb egy dél-lengyel kulturális egyesület vágta át az agyam, potom százezer forinttal: tavaly lefordíttattak velem ötven rissz-rossz lengyel verset, majd fél év sunnyogás után közölték, hogy sajnos kifutottunk az elszámolási határidőből. A kisemmizés magas kockázati besorolású helyei a frissen induló folyóiratok, amelyek a bemutatkozó lapszámukhoz kérnek tőlünk írást – de a lapszám megjelenése után azonnal megszűnnek, és gazdaságilag felszívódnak. Több ilyennek az áldozata lettem: 2000-ben a Világutazók Magazinja, 2011-ben az Ózon folyóirat és hasonlók… A gyászos sorsú Nagyítás hetilapot is említhetjük: tizenöt évvel ezelőtt több tucat költőt, írót és műfordítót rövidített meg nagyon sok pénzzel – nekem „csak” nyolcezer, azaz mai értéken legalább húszezer forinttal maradt adósom.

Ahogy ezen merengek, eszembe villan Taxis Gyuszi, alias Szekér Gyula, akivel az olajszőkítési és brókercsalási milliókat talicskáztatták egyes politikusokhoz. Egyik bírósági vallomásában Gyuszi arról beszélt, hogy amikor az MSZP pénztárosa kinyitotta a hatalmas páncélszekrényt, abban sűrű oszlopokban embermagasságig álltak az egymásra pakolt húszezresek. És rádöbbenek: basszus, ilyet én is láttam, ez velem is megtörtént… Méghozzá 2010 kora nyarán.

A semmiből e-mailt kaptam egy érdi költő festőművésztől: a Hetedhét Vigasság Fesztivál keretében ekkor és ekkor jelenjek meg a szlovák határ melletti Perőcsény község sörözőjében, és tartsak előadást krakkói élményeimről. Hozzátette: fellépésemért nettó százezer forint jár, vagyis mai érték szerint negyedmillió forint, és a helyszínen, kézbe fizetnek. Hivatalos felkérést a szervezők nem küldtek.

A megadott időpontban egy kölcsönkért kocsival begördültem megistenülésem helyszínére: a lepattant falusi kocsmához. És tényleg, az ajtón ott lógott a fényképem egy plakáton. Odabent két személyt találtam: egy kiégett pultosnőt és egy félmeztelen helyi alkeszt, aki a pultra dőlve aludt. Jelentős hangerővel szólt a Sláger rádió, és viszonylag büdös volt. Művészi indíttatásból úgy döntöttem, az ájult alkesz számára nem tartom meg az előadást. Illendően tíz percet várakoztam, majd elindultam, behajtani a bérem – na de hol lehet a fesztivál parancsnoki központja? Többszöri útbaigazítás után egy mellékutcai parasztház szobájában találtam magam, ahol két lány ült. Legfeljebb huszonöt évesek lehettek. Bemutatkoztam, és elmondtam, hogy munkavégzésre készen megjelentem a helyszínen, de közönség nincs; az előadás nem az én hibámból hiúsult meg. Az egyik lány szó nélkül felállt, a sarokban álló rozzant, szocreál farostlemez szekrényhez lépett, és kitárta az ajtaját. Mellmagasságig, kábé másfél méter magasan álltak benne az egymásra pakolt húszezresek. A lány levett a tetejéről öt darabot, elém rakta, és hűvösen annyit mondott: „Köszönjük, el lehet menni.” „Nem kell aláírnom egy szerződést, egy átvételi elismervényt?” „Nem szükséges.”

Nagyoroszinál megálltam, néztem a cikázó fecskéket, és arra gondoltam: egyszer majd jó lenne normális életet élni. Ám ez nem valósult meg, hiszen azóta is irodalommal foglalkozom.

Zsille Gábor