Levélváltás

From: Agnes D. [mailto:]

Sent: Tuesday, February 28, 20… 6:56 PM

To: istvanarkossy

Subject: Informaciot Keresek egy Tusrajzzal Kapcsolatban

Kedves Arkossy Ur,

A nevem D. Agnes. Seattle-ben, az Egyesult Alamokban elek, de gyermekkent Magyarorszagon nevelkedtem.

Harom eve vettem itt Seattle-ben egy hazat, Robert P. nevezetu uriember csaladjatol. Nagyon erdekes tortenet alapjan a házzal együtt „orokoltem” egy tusrajzot, amin a maga neve szerepel. Mindig nagyon kedveltem a kepet, es most is a dolgozo asztalom felett van.

Szeretnem tudni, hogy esetleg tudja-e On, hogy kerult P. Urhoz ez a kep?

Eleve koszonom a segitseget,

csatolom a fotot is. (kisse befenylik a lampa az uvegen).

Agnes

From: Arkossy Istvan [mailto]

Sent: Tuesday, February 28, 20… 11:32 PM

To: Agnes D.

Subject: Re: Informaciot Keresek egy Tusrajzal Kapcsolatban

Kedves Ágnes,

igen, valóban az én rajzom. Abban az időben költöztünk át Kolozsvárról Budapestre, amikor sokan mások is elhagyták Erdélyt. Az egyik barátom, családjával együtt Stockholmban telepedett le, a Karolinska Institutet Medical University biológus kutatójaként. 1992-ben meghívott magához, így párommal meglátogattuk. Ott más kollegáival is megismerkedtem, és miután láthatták néhány munkámat, arra kértek, hogy helyben készítsek rajzokat, mert érdekelné őket. Így született Stockholmban egy pár tusrajzom, többek között ez is. Hogy kinél maradt akkor, őszintén szólva arra már nem emlékszem. Így azt sem tudom, hogyan kerülhetett Stockholmból az USA-ba, Seattle-be, az illető Robert P. Úrhoz. Viszont látható, hogy hangulata „svéd benyomásokat” elevenít meg, hiszen megjelenik utalásként a svéd királyság kereszt-szimbóluma a figurában, és egy vitorlás hajó részlete is. A várból kiinduló út összekapcsolódik a tengeri hullám-úttal. Örömmel láttam újra a rajzot ennyi év távlatából. Köszönöm, hogy a fotót elküldte.

Üdvözlettel,

Árkossy István

MAI KIEGÉSZÍTÉS

Mondják: a könyveknek megvan a maguk sorsa. Ám nem különben a képeknek is. Hiszen ez a vonalhálókból összebogozott, lapra kifeszített rajz is átúszott (átrepült?) valamikor az Atlanti-óceánon, noha csupán egyszerű fehér papírra készült; igaz, vonalai időtálló, vízben nem oldódó tussal lettek meghúzva. Ám ahol megszületett, a tizennégy szigetre épült skandináv fővárosban, a hely szelleme sem hagyta észrevétlenül magát, emlékezetes élménnyel ajándékozott meg a Vasa Museum időkapszulaként magasodó, lenyűgöző kiállítócsarnokában. Ott látható az a II. Gusztáv Adolf svédkirály uralkodói akaratára túlméretezett, s így rossz súlyelosztásúvá torzult Vasa névre keresztelt hadihajó feketére preparáltan, évszázadok károkozó kórokozóitól megszabadítva, csaknem tökéletes hajdani valóságában, amely első útján 1628-ban alighogy kihajózott a svéd kikötőből az Óperenciás-tenger irányába, mintegy másfél kilométer után a Balti-tenger vizén oldalára dőlt és a felavatását parton ünneplő tömeg szeme láttára a jelenlétből az öröklétbe átbillenve hullámsírba merült. Viszont a fátum mégiscsak gondoskodott róla. Hiszen éppen ez a sorscsapás tette halhatatlanná, hogy később, 333 év után, 1961-ben, csaknem teljes épségben kiemelhessék a tengerfenékről, és a hajótest köré leleményes szellemben felépített különleges csarnokkal, mint Vasa Museum, a főváros kiemelt látványosságává avassák. Bizonyára ez a megkapó találkozás is hozzájárult, hogy a királyi figura sziluettje mellett egy vitorlás tatjának kontúrjai is előbukkannak. S innen tovább tekerve a gondolat fonalát, már csak felsorolás kérdése lehetne több legendás vízi járműnek a világtörténelem hajóútjainak körforgalmában bekövetkezett megrendítő története, hiszen éppen drámai sorsuk, eltűnésük, megsemmisülésük emeli őket az érdeklődés és megkülönböztetett figyelem gyújtópontjába. Így idézhető az első útján szerencsétlenül járt Vasa végzetéhez hasonlatosan ugyancsak az első-utas Titanic drámai koccanása; a torpedó találattal megpecsételt rohanó monstrum, a brit Lusitania vége; a Szent István magyar csatahajó első bevetésekor történt tragédiája 1918-ban az Adria partjainál; a Bismarck óriáscirkáló esete, amelyet kilátástalan helyzetükben maguk a németek küldtek hullámsírba; vagy távolabbi múltba visszatekintve a közismert Santa Maria, Kolumbusz vezérhajója zátonyra futott roncsként; esetleg említhető VIII. Henrik flottájának valódi büszkesége is, a Mary Rose, amely 1545-ben, mint csepp a tengerben, a franciákkal vívott küzdelem során merült el az atlantiszi örök sötétségében.

Hogy egy rajz vagy bármilyen más műalkotás mikor és hol tűnhet fel újból alkotója számára az idők kiismerhetetlen futószalagján, az rejtély. Ám annyi bizonyos, hogy számtalan mű születik egy életpálya során, közülük egyesek útra kelnek, mennek keréken, úsznak vízen vagy repülnek szárnyakon ismeretlen tájak felé, falakkal körbezárt névtelen otthonokba, életterekbe, zugokba, kiállítóhelyekre, amiről utólag már alig lehet tudomást szerezni. Ámde íme egy „csakazértis” példa, hogy olykor váratlanul mégis bevillan egy-egy az idő visszapillantó tükrének homályából, többnyire nem várt meglepetésként. Bizony, jó régen volt, amikor egymáshoz simuló társai mellől ez a rajzlap is világgá libbent, s most annyi év után óceánon túli környezetéből, távoli otthonából integet felém. Mint ahogy egy másik, ugyanakkor, Stockholmban készült bujdosó társa is előkerült, ám az a svéd fővárosból déli irányba vándorolhatott tovább, merthogy Kolozsváron, az egyik Művészeti Galéria árverésén cserélt gazdát.

Rajzok, rajzok… Rég messze vannak. De olykor mégis úgy érzem, hogy miután a spirituális térben nem létezik távolság, nincs messze és nincs közel, ezért továbbra is hozzám tartoznak ők, s velem is maradnak a lélektér rejtett kiállítótermeinek falán, örökké közel.

Árkossy István