Álltam az új alumínium létrám előtt megilletődve. Gyönyörködtem az elmés, logikai szerkezetben, ami múltját tekintve nem minősíthető ugyan mai találmánynak, hisz már a kőbaltás Homo erectus is saját törzsének törzsvásárlói kártyájával hozzájuthatott egy-egy ágasbogas fadarabhoz, a létragenerációk múltba vesző családfájának egyik leginkább természetbarát, paleoliticum-komfort változatához. Később, az eszköz fejlettebb változata már történelemformáló eszköznek is kiválóan bevált, várak, erődítések, bástyák, városok falaihoz döntve, Dugovics Tituszoknak biztosítva örök halhatatlanságot, de praktikus és nélkülözhetetlen célszerszámként jó szolgálatot tett a felállított keresztfák tövében is.

Az ábrázolástörténet sűrűn alkalmazza a létramotívum ritmusformáló, hatásos rajzolatát, a pozitív-negatív dialógusokban ismétlődő harmónia játékát. Rubens „Levétel a keresztről” vagy Munkácsy „Golgota” című remekművén is fontos szerep jut eme fából ácsolt lyukaslépcsőnek, ami létragenetikai osztódásával számtalan verzióban élt és él ma is tovább, egészen a tűzoltók kedvenc mászókájáig. Persze, a létra szimbólum is, metafora is. Weöres Sándor fogalmazásában: „Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”. És ha már e téren szemezgetünk, akár szóba jöhet Rossini egyfelvonásos operája a „Selyemlétra” is, merthogy a létra, a szerelemtörténetben gyakran vált cinkossá erkélyek, hálószobák ablakainak támaszkodva, bűnsegédként nyitva meg az utat Casanovák lángoló érzelmeinek beteljesülései előtt, holdas nyári éjjelek virágillatú, mámoros pillanataiban. Egészen más vonalon viszont felidézhető a jeruzsálemi Szent-Sír templom egyik magasan épített ablakához támasztott, ötfokozatú fa létra sorsa is, amely az 1700-as évek eleje óta áll ugyanott (vajon hányadik változata?), faramuci jelzésként nem kevés bonyodalmat okozó, egykori felekezeti nézeteltérésekből fakadó vallási civakodásokra utalva. Aztán meghatottan nézegetve terpeszkedő bálványomat, beugrott Neil Armstrong személye, ahogy a Sas létra-lépcsőjéről leugrik a Holdra, emlékezetes történelmi szavai kíséretében: „kis lépés az embernek, nagy lépés az emberiségnek.” Átjárt a borzongás, és éreztem, engem is elfog majd a rendkívüli érzés, amikor először felemelkedek létrám legalsó fokára, hiszen akkor én is elhagyom a Földet; viszont az a gyanúm, hogy a korszakos pillanatban, az emberiséget, e fontos mozzanat egyáltalán nem fogja érdekelni. S persze ott van egy másik szférában a szamárlétrák gazdag univerzuma, ami külön értekezést megérne, ám mivel ezekből világszerte igen sokféle létezik, s mindahány személyiség- és méretfüggő, ezért, ezt az irányt most inkább elhagyom.

De hát, az én négyfokú létrám egészen más. Noha a feltörekvők szektájába így most már magam is beléptem, viszont előzetes létra-kultúrám hiányában nem várt problémákkal kellett szembesülnöm. Bevallom, azt hittem, az ilyesmi használatára már „születik” az ember, viszont amikor egy elképesztően vastag, világi és alvilági nyelveken írt használati utasítás, kézikönyv, igazi műszaki bestseller huppant ki a csomagolásból, kissé megszeppentem. Tartalmát felütve minden bátorságom elszállt aziránt, hogy gondolkodás nélkül fellépjek a fokokra és becsavarjam az új égőt. Mert a szövegben elmélyedve megvilágosultam: az egyetemi végzettség ilyen szakirányú irodalom áttekintéséhez nem nyújt kellő szellemi megalapozottságot. Az is kiderült, hogy egy létra sokkalta bonyolultabb strukturális, statikus, kinetikus és akrobatikus szerkezet, mint ahogy tudatomban eddig jelen volt. Nem is értem, kellő alapismeretek hiányában, hogy is merészkedtek a janicsárok Dobó egri falai alá, bár feltételezhető, hogy éppen a létramászás szakismereteinek hiányossága lehetett I. Szulejmán és a ruméliai hadtest csúfos bukásának oka. Mert a használatélmény és a hatékonyság e szakkönyv tájékoztatásainak figyelembevétele nélkül, bizonyosan kudarcra van ítélve. Elismerem: sok mindent eddig nem tartottam kellőképpen szem előtt, például azt sem, amit a nyomtatott intelem hangsúlyoz, hogy: „Ne másszunk magasabbra a létra legfelső fokánál”. Ez, persze, azért is meggondolkodtató, mert bizonyosan ennyire senki nem előrelátó, s így könnyen lehet az ominózus lépés egyúttal belépés is a mennyországba. És azt sem tudtam, hogy egy új létránál figyelni kell, hogy „minden fok a helyén van-e; nincsenek-e meglazulva, túlságosan elhasználódva, berozsdásodva”; vagy: „a létrán végzett munka teljes ideje alatt fogni kell a létrát”; vagy, mielőtt fellépnénk rá: „Az adott országban hatályos rendelkezéseknek megfelelően kockázatértékelést kell végezni”, vagy: „A létra/széklet lépcső beállításakor vegye figyelembe az esetleges ütközést okozó tényezőket, pl. a gyalogosokat, a járműveket, az ajtókat”; vagy: „Ne használja a létrát/széklet lépcső hídként”.

Azt hiszem, ezek után érthető, miért nincs mind a mai napig kicserélve lámpatestünkben a lepukkant égő, én pedig, mintha csak ritka múzeumban, műtárgyak mauzóleumában járnék, nézem-bámulom áhítattal az elmés, logikai szerkezetet, a lajtorjámat, ezt az ágaskodó „széklet lépcső” emlékművet, miközben, értelemszerűen, a leírt elvárásoknak eleget téve, alapos kockázatértékelést is végzek.

Árkossy István