Amikor Hugo Grotiust, a modern nemzetközi természetjog megteremtőjét akasztással fenyegetett börtönbüntetéséből egy könyvesládába rejtve négyszáz esztendővel ezelőtt Loevestein várából kicsempészték, a hadviselés párkái még nem sejtették, hogy valamikor éppen ez a hollandus lesz az, akinek gondolatai a világ politikai csetepatéinak, háborúinak és letámadásainak eseményviharait mindmáig érvényes tézisekkel foglalják majd rendszerbe. Ámde földi létéből történő eltávozása előtt a megfáradt gondolkodó elme mégis minden jártassága ellenére így konkludálta élettapasztalatait: „Nem értem el semmit azzal, hogy mindent megértettem”. Hát persze, a fátum sugalmai szerint ez azért történhetett így, mivel az ütközetek öntörvényű rossz szelleme – mint megrögzött spiritusz – igencsak hajthatatlan, önfejű és kérlelhetetlen, brutális és embertelen, konokul csak a maga igazáért lebeg, örök társszövetségben a kaszással: „Amíg a halál el nem választ…”. De ha majd harsonazengéssel eljövend a végítélet tündöklő napja, a végső számlát úgyis mindenkinek cselekedetei fényében vagy árnyékában személyre szólóan nyújtják be. És nemcsak annak a nyolc és fél milliárd embernek, aki ma itt hemzseg, lökdösődik, tapos és tapostatik e földtekén, vagy akik netán még csak ezután látják majd meg a napvilágot, hanem annak a mintegy százhúsz milliárd elhullt léleknek is, akik avatott demográfusok számításai szerint a földtörténeti időben ennek előtte éltek. Bár a számok toleranciája képlékenynek tűnhet, hiszen ki meri meghúzni a vörös vonalat az állat, az előember és az ember fogalomkörei között, mely antropológiai időzónában, és milyen napon pontosan kinél, merthogy jó lenne tudni, ki volt valójában az egyes számú szerencsés Homo sapiens a planétán és a palettán, majd őt követőn ki volt a második, ki a harmadik és így a többi. Sőt, a Homo neanderthalensis is jogot formálhat (miért is ne?), hogy ő is felkerüljön a végítélet előtt számba vett humanoid fajok pódiumára, s ezzel ott lehessen maga is belépőként az utolsó ítélet napjának végrendelkező gáláján, ahol az összemberiség örökkön örökké tartó sorsa majd egyszer s mindenkorra kihirdettetik. Ha már eljött, ha már megvalósult, ha már valósággá vált a műveleti önpusztítás intelligens mesterfoka.

Ezidáig a felekezeti jóslatok szerint egyetlen eljövendő végítéletről van sejtésünk, ennek időpontja meghatározatlan, ami feltehetően majd a teljes erkölcsi erodáció, a szellemi összeomlás eredményeként következik be, mihelyt a reneszánsz és a felvilágosodás bimbózó virágait rég elfeledő kultúra önmaga hervadó magányába zuhan. De hát, a kocka már el lesz vetve, kizárólag a Legfőbb Játékmester jogában áll majd minden judícium. S akkor ketté oszlattatik az irdatlan embertömeg, kaotikusan özönlenek az új népvándorlás humán lényei mint felrobbant csillaghalmazok, elválnak kétfelé, szokásuk szerint ki jobbra, ki balra, ahogy egykor Mózes választotta kettőbe a Vörös-tengert. Na igen, majd csak azután jön el az igazságos és tartós béke ideje, miután éppen a földi háborúk története a perdöntő bizonyíték arra, hogy soha nem született igazságos megbékélés véres harcok után, az csak a tompaagyúak bamba illúziója, hiszen minden időkben az euforikus győztes akaratát kiáltották világgá igazságosnak. A béke pedig csak egy átmenet, imbolygó lengőhíd két háború között.

Vajon, azon a végítéleti napon kötelező lesz-e a feltámadás, amikor hitben a meggyötört test és a meggyötört lélek újra egyesül? Ketyegnek-e a spiritualitás vagy a filozófia időóráinak fontos percei? Mindenki felhőtlenül örül-e majd az élet utáni új élet nyújtotta esélynek? Mert csak nem mindegy, hogy ítélethozatalkor az átkok poklába vagy a paradicsomi mennyország elíziumi tájaira szól a kiérdemelt passzus; még a purgatóriumban sem közömbös, hogy kiből mi lesz, fűtésellenőr, szénlapátoló vagy megfőzött alapanyag. Vélhetően nem lesz káoszmentes a helyzet, ha maga a zűrös történelem kel lábra, vonul zavarodott korok éledő lánctalpasaként zsivaj közepette hullámzó sorokban, a többség Bosch és Giotto illuminált ecsetjével megfestett új otthonába. S tán nem mindenki ért majd egyet az ítélettel sem, így meglehet, hogy a kárhozat cellájából, deresre húzva, fellebbezni akar. Na de hova apellálhat? Hiszen ott már nincs a felépítményben semmiféle feljebbviteli emelet. Immár fájhat a Nérók és Brutusok, Heródesek feje, még ha meg is szólalnak csodaként az addig soha nem létező lelkiismeret jaj-hangjai. És a Föld, ez a világmindenség porában suhanó homokszemnyi kőszarkofág, ez a végtelen sötétség sötét anyagában magányosan kóborló könnyóceán attól fogva időtlen időkig vezekelhet. Várva tán valamiféle újabb humán megszületés esélyére a digitális feltámadás reményének jelszavával rejtjelezve, fájó múlt-üzeneteként egy eddig soha meg nem ismert, legfeljebb csak megálmodott ismeretlennek.

Árkossy István