Valószerűtlenül hangzik, pedig igaz: függőágyon heverészem egy almafákkal teli, árnyas falusi kertben, és Albert Camus tollából A lázadó ember című vaskos esszét olvasom a két éve elhunyt Fázsy Anikó tolmácsolásában. Le a kalappal a fordító teljesítménye előtt, hatalmas munkát végzett az elképesztően gazdag, háromszáznegyven oldalas szöveggel. Kétségtelen, nem holmi pihekönnyű lektűrről van szó, de azért bőséggel megérdemli az olvasói erőfeszítést. Ahogy Camus teljes életműve méltó a figyelmünkre.

Mindjárt a bevezetésben ez áll: „Attól fogva, hogy – jellem híján – mindenáron új tanokkal ajándékozza meg önmagát az ember, a bűn vitába kezd, izeg-mozog, mint a józan ész maga, s felölti az érvek valamennyi alakzatát. Magányos volt, akár a kiáltás, és íme, egyetemes lett, mint a tudomány. Tegnap elítélték, ma a bűn a törvény.” A következő oldal közepén egy magvas törvényre akadok: „Nem az a fontos, hogy a dolgok gyökeréig hatoljunk, hanem hogy tudjuk, a világ olyan lévén, mint amilyen, miképpen viselkedjünk benne.” Két bekezdéssel arrébb: „Ha nem hiszünk semmiben, ha semminek nincs értelme, és egyetlenegy értéket nem tudunk igenelni, akkor minden lehetséges és semmi nem fontos.” Lapozok, és ez a magvas megállapítás köszön rám: „Az abszurd nagy kalandoraiban soha nem volt hiány.” És így tovább, bármely oldalról idézhetnék néhány sort… Csak még ezt hadd citáljam, az első fejezet nyitányát: „Ki a lázadó ember? Olyan ember, aki nemet mond. De jóllehet elutasít valamit, mégsem tagad. Mit jelent ez a »nem«? Azt, hogy van egy határ, amelyet senki nem léphet át.”

E ponton emlékezetembe villannak egy híres francia gondolkodó, a felnőttként katolikus hitre tért André Frossard szavai, amelyek lassan harminc éve jelzőfényként kísérnek utamon: „A szellem bátorsága nem abban áll, hogy átlépi a dogma határát, hanem abban, hogy megközelíti azt. És az eretnekséget nem azért ítéli el az egyházi felsőbbség, mert merészség, hanem azért, mert gyöngeség.” Igen, a tapasztalat azt mutatja – immár Camus becsukott kötetével az ölemben, a virágokon matató bogarakat figyelve töprengek –, hogy lázadni nem valami „ellen”, hanem valami „mellett” érdemes. Nem szertelenül, anarchista módon, minden régit ledöntve és minden újat felhabzsolva, hanem egy kialakult, megbízható értékrend mentén. Egy lengyel pap tanár, a hazájában nagy erkölcsi tekintélynek számító Józef Tischner (1931–2000) mindezt a következőképpen foglalja össze: „Nem elég lerombolni a pajtát, de a helyére házat is kell emelni.” Pedig a lerombolás mostanság népszerű, hiszen nagy divat nyilvánosan gyalázni vezetőket, szervezeteket, írószövetséget, kormányt, egyházat, eszméket.

Meghúzni életünk nyomvonalát, ugyanakkor tiszteletben tartani a határt, elkerülni a kalandorságot… A költő hasonlatokban gondolkodik, így hát én is próbálom képekbe gyömöszölni, analógiákba fogalmazni Camus bölcsességét. S eszembe is jut néhány. Nem az a lázadás, hogy szándékosan cigarettafüstöt fújok a körülöttem ülők arcába, hanem az, hogy a mások füstje elől kimegyek a friss levegőre. Nem az a valódi bátorság, hogy az országúton sétálva faképnél hagyom a kedvesemet, és belerohanok a vaksötét éjszakába, hanem az, hogy egészen hazáig kísérem. A lázadás nem az, hogy jelszavakat ordibálva fejest ugrom a tagadás masszájába, és elvegyülök benne, hanem az, hogy teljes józansággal fölé hajolva tanulmányozom az örvénylését. Napjainkban a valódi lázadás nem az újítás, hanem az elköteleződés.

Jut eszembe: tökéletesen stílszerű, hogy minderről egy függőágyon elmélkedem. A függőágy egy darabka öntörvényűség a rögzített tárgyak birodalmában. Egyszerre rab és szabad – akárcsak én, aki benne fekszem: ha akarom, együtt lengünk, ha akarom, moccanatlanok vagyunk. Az ágyak világában a függőágy egy konzervatív bohém.

Zsille Gábor