És morajlott, és a hullámok ráfeküdtek a partra. Egy farönkökből összeácsolt tutajt sodort ki a lábamhoz a víz, talán kétszer három méteres lehetett. Értem jött, hiszen senki más nem volt körülöttem. Óvatosan a közepére másztam, hanyatt feküdtem, szétnyitottam a karjaimat, hogy minél nagyobb felületen érintkezhessen a testem a szálfákkal. Ez a helyzet biztonságot adott. A víz áramlása lassan elsodort. Nem emlékszem, hogy láttam-e a túlsó partot, hogy volt-e egyáltalán, nem arra figyeltem. Bámultam a színes eget: narancsos fényekre emlékszem, mintha közeledett volna az alkonyat. Szelíden hullámzott a víz, egyáltalán nem féltem, sőt, tetszett, hívogatott; jó érzés volt eltávolodni a parttól, menni bármerre, mindenféle kötelezettség nélkül. Egy idő után hasra fordultam, az elhagyott part szikláit figyelgettem, ahogy egyre kisebbé, jelentéktelenebbé válnak, saját árnyukká zsugorodnak. Volt valami barátságos ebben a ringatózásban, nem foglalkoztattak napi nyűgök, nem pusztítottak szorongások, és a teljes ismeretlenség is lenyűgözött. A víznek nem voltam senki. Nem volt előéletem, nem kötődött hozzám, tervei sem voltak velem. Ahogy akkor nekem sem magammal. Nem érdekelt, hogy holnap mit fogok reggelizni, hogy mikorra milyen írásokat kellene leadnom és hová. Hogy alig van rajtam ruha, ami van – egy farmersort, könnyű póló –, az éjszakára kevés lesz. Mintha ez a ringatózás kioltotta volna belőlem a veszélyérzetet is, pedig talán soha nem voltam olyan veszélyben, mint akkor. Egy feneketlen, parttalan vízre kitetten, mindenkimtől és mindenemtől megfosztva. Holott magamat fosztottam meg tőlük, semmilyen külső erő nem kényszerített arra, hogy ráfeküdjek a rönkökre, de a belső késztetés sokszor erősebb, mint az, ami kívülről jöhet.

Aztán akarattalan képsorok jelentek meg előttem: apámat látom, ahogy nyugat felé halad a napszentületben, a Dera-patak szurdokvölgyén keresztül. Mintha egy óriási fénykapu felé menne, amelyet csak ő lát, de ő látja – és mindketten tudjuk, hogy onnan nem vezet visszafelé út. Egyedül kell átmennie a szurdokon, senki nem foghatja a kezét, nem lehetek ott vele. Ez az ő útja, az ő völgye, az ő nyugata. Narancssárgának látom azt a kaput is, amelyet ő még nem lát – amilyennek az eget most fölöttem. Nézek utána, apa után, ahogy egyre kisebb lesz, végül eltűnik a gyökerek között, és onnantól kezdve nem számíthatok többé a korholására, tanácsaira, hiába kiabálnék, hogy ne, ne menj még, már nincs füle rám. Amit hall, az csak patakcsobogás.

Újabb filmszerű vágás: pompás gyümölcsöket látok egy vidéki városka piacán, húsos szőlőfürtöket, halmokba rakott almát, asszonyokat, akik vesszőkosaraikban zöldségeket visznek. Látom magamat is közöttük: apró üvegekbe töltött lekvárokat, levendulaszörpöt válogatok azoknak, akiket szeretek.

Akkor hasít belém, hogy nem, nem ott vagyok, hanem a tengernyi vízen, és egyre messzebb kerülök a megismerttől, a biztonságomtól. Hogy ez a tutaj a lélekvesztőm.

Ötszáz-hatszáz méterre lehetek a parttól, de az is lehet, hogy kilométerekben mérhető a távolság. Hirtelen rettenetesen fontosnak éreztem, hogy véget érjen ez a sehová nem vezető lebegés, hogy föld lehessen újra a lábam alatt, mehessek, futhassak vissza azokhoz, akiket otthagytam, akik ott vannak a képemben, csak nem látszanak, mert teszik a dolgukat: szeretnek, szenvednek, kinek mi jut éppen. Hirtelen félelmetesnek tűnt a fene nagy szabadságom is, összeroppantónak az ég, elnyelőnek a víz, fullasztónak a hullámok. És ekkor feltámadt a szél: mintha minden akaratom összepréselődött és légárammá formálódott volna, aztán egyszer csak azt éreztem, hogy megfordítja a tutaj irányát, és megpróbál visszaküldeni a part felé. A tutaj hánykódni kezdett a hullámokon, már egyáltalán nem volt biztonságos. Görcsösen kapaszkodtam a rönkökbe, szemembe vizes hajtincsek csapódtak, s bár meleg volt, de már a vihar előtti meleg. Semmi mást nem akartam már, mint visszaérni… Ekkor riadtam fel.

Szombat van, reggel kilenc óra, harangoznak.

Varázsütésként ért a felismerés: bele tudtam nyúlni az álmomba. Javítani, módosítani, visszafordítani, hogy visszajuthassak oda, ahová tartozom, és hogy ne meneküljek el magam elől. Akármennyire hívogató is az ismeretlen, megvetem a lábam ezen a földön: itt szeretném meglátni a szénben a gyémántot.

Mirtse Zsuzsa